Marokkó, a meglepetések országa

A megközelítőleg 35 millió lakos 450 ezer négyzetkilométer területű országban él. Több kultúra is találkozik a muzulmán világ legnyugatibb arab országában.

A közelmúltban négy felejthetetlen napot töltöttünk el ebben a változatos, az Atlanti-óceántól az Atlasz hegységig és a Földközi-tengertől a szaharai sivatagig terjedő országban. Budapestről enyhe, plusz 5 fokból érkezett repülőgépünk az alkonyi 18 fokos hőmérsékletű Agadirba.

Ennek a városnak a nevét középiskolás koromban ismertem meg: 1960-ban egy földrengés elpusztította, az atlaszomba be is rajzoltam a három pontot, a romváros jelet. Hasszán király akkor ígéretet tett a város újbóli felépítésére. Az új, földrengésbiztos település a régitől délebbre épült fel, műemlék csak a várhegyen álló régi vár.

Királyi város

A repülőtérről előre nem jelzett, körülményes adminisztráció után jutottunk ki, ahol név szerint várt a transzferbusz. Másnap ragyogó napsütésben indultunk az egyik hajdani királyi város, Taroudant és Tiznit megismerésére. Útközben megálltunk a kihagyhatatlan látnivaló, az arganfán legelő kecskék fényképezésére. Az ország félsivatagos területeinek fő növénye a tövises arganfa és az olajfa. Az argan dióhoz hasonló csonthéjas termését a fiatal hajtásokkal együtt a fáról legelik a kecskék. Az alacsonyabban fekvő öntözhető területeken és oázisokban citrus- (narancs, mandarin, lime  stb.) és datolyaültetvényeket fényképeztünk, a háttérben a Magas-Atlasz havas csúcsaival.

Berberek

A több mint ezeresztendős berber városba érve hatfős kis magyar csoportunk arab idegenvezetője németül, angolul, néha magyar szavakat is belekeverve vezetett végig a piros vályogból épült városfalakon és az egykori karavánszeráj helyén kialakított üzletek között. Mindenütt barátságos emberek kínálták portékáikat: csodálatos ékszereket, tarka papucsot, kerámiát, fűszereket, gyümölcsöket. Külön élmény volt az ócskapiac. Mi nem találkoztunk erőszakos árusokkal.

A római uralom után, a 3-7. században telepedtek le a nomád berber törzsek a mai Marokkó területén. A muszlim arabok a 7. századtól érkeztek. Őket követte portugál, francia, spanyol hódítás (és betelepülés). Ennek eredménye a ma mindenfelé látható sokszínűség: mindegyik népcsoportnak saját viselete van. A nők ruhája szépen díszített. Az ország hivatalos nyelve a (marokkói) arab és a francia, ezenkívül elismert a berber három nyelvjárása is. A berberek lakta települések határában arabul, berberül és fran-ciául olvasható a helységnév.

Tiznit várromja, amely több film helyszíne volt, messziről uralja a tájat. Alatta, egy berber tanya szélén álló modern arab étteremben kulináris élményt jelentett a tadzsin (tajune), amely a főzésére szolgáló jellegzetes agyagedényről kapta nevét. Ez húsból vagy halból zöldségekkel készült lédús pörkölt. A következő fogás a gabonából készült kuszkusz volt.

A mutatós és nagyon ízletes ebéd után „meglepetés” következett: berber bennszülöttek szamárhátra ültettek mindenkit, és így szamaragoltunk egy víztározóhoz és a mellette lévő oázishoz. A tározóból látják el öntözővízzel a környező ültetvényeket. Itt tudtuk meg, hogy a hegyekben 140 nagyobb víztározóban gyűjtik a téli csapadékot, ami idén itt is hiányzik. A kifolyó vízzel áramot is termelnek.

Casablanca

A filmből ismert Casablanca és sok regény helyszíne, Marrakes a legnagyobb városok; a főváros, Rabat a közepesek közé tartozik. A nagy távolság miatt mi csak „kis Marrakesbe”, Essaouirába mentünk másnap. A jó minőségű út az Atlanti-óceán partján vezet hosszan, majd a „banánöbölnél”, nagy banánültetvények mellett elkanyarodtunk a hegyek felé.

Útközben több női szövetkezet mellett elhaladva, egybe betértünk. A szövetkezet egyik, több nyelven, köztük oroszul is beszélő vezetője elmondta, hogy az ipari üzemek hiánya miatt a férfiak halásznak, a sok baleset miatt a megözvegyült, egyedülálló nőknek hozta létre a kormány az ilyen szövetkezeteket. Az argant dolgozzák fel, olajat, kozmetikai szereket készítenek a magjából.

Ragyogó napsütésben, nyári melegben érkeztünk Essaouirába. Ez a rómaiak által létesített kikötőváros kapu volt az európai világ felé. Az egykori portugál gyarmati kikötő sikátorokkal behálózott óvárosát (medináját) tornyokkal erősített városfal választja el a kikötőtől. A szűk utcák szövevényében lehetetlen eligazodni. A szorosan egymáshoz épült, keskeny, 2-3 méter széles emeletes házak szintjeit olajfa gerendák és bambuszból készült födémek tartják.

A földszinti bazárokban, műhelyekben felsorolhatatlanul sokféle terméket árulnak, készítenek. A medinában több mint 690 egyszerű berendezésű, kellemes szálláshely (rijad) van. Egy ilyenben lakni sikk. A város fölé magasodó vár és annak a 18. századból származó gazdag európai bronzágyú-gyűjteménye felújítás miatt nem volt megtekinthető.

Rövid sétát tettünk a halászok kikötőjében. A látvány lenyűgöző, a hölgyek számára iszonyatos volt. A levegőben sirályok tömege, átható halszag. Asztalokon, a földön, halászcsónak farában az óceán különböző élőlényeit kínálták. Többen a földön tisztították a halakat a macskák és sirályok „örömére”.

Agadir

A harmadik napon Agadirral ismerkedtünk. Az egyre terebélyesedő, ma több mint 400 ezer lakosú városban új, korszerű lakótelep épül fiataloknak és szegényebb családoknak. Itt a harmincezer eurós árból tizennyolcezret a király fizet támogatásként (így mondta az idegenvezető). Az óceánparti sétányon egymást érik az éttermek, kávézók, ahol szeszes italt, helyi sört és bort is lehet kapni.

Ez utóbbi kicsit drága. Itt is vannak szegények, de nem kéregetnek, hanem valamit kínálnak: rézdrótból készült karkötőt, karórát, kristályt, friss sza-mócát, málnát, mások cipőt akarnak tisztítani vagy énekelnek, táncolnak egy pár dirhamért.

Hazafelé megállapítottuk, hogy érdemes lenne hosszabb időt is eltölteni ebben a sokszínű, barátságos országban.