Utazó

2010.08.26. 14:01

Albánia - fejlődésben

A Balkán-félszigeten fekvő Albánia a kontinens egyik legkisebb országa, területe 28 748 négyzetkilométer. Lakosainak száma 3,5 millió, a korábban Albán Szocialista Köztársaság immár parlamentáris köztársaság, 2009 áprilisa óta tagja a NATO-nak, azaz az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének.

PLT

A tenger felől a Jón- és az Adriai-tenger határolja, a szárazföldről pedig Koszovó, Montenegró, Görögország és Macedónia. A rendszerváltás itt 1991-ben zajlott, az ország azóta sokat fejlődött, de modern és jóléti államnak nem nevezhető. A lakosság kétharmada muzulmán, a másik  egyharmad katolikus és ortodox. Az itt élők 95 százaléka albán, a legnagyobb kisebbséget a 3 százalékot kitevő görögök jelentik.

A boszniai szakasz helyett a jóval hosszabb, ám az autópálya okán mégis sokkal gyorsabb horvát sztrádát választottuk, Split után - miután a pályaszakasz véget ért - a parti úton folytattuk a túrát. Montenegróból léptünk be az országba, Skhodránál, viszonylag gyorsan, majd este tízkor érkeztünk a tengerparti, közel 300 ezer lakosú Durresbe. Akadnak, akik ezt a települést tartják a helyi Siófoknak. Előzőleg a világhálón hosszasan böngésztem, majd telefonon foglaltam szobát egy négycsillagos, parti hotelben, a kétágyas szoba 60 eurót kóstált, svédasztalos, minden igényt kielégítő reggelivel.

A hosszú utazás miatt éjszakai barangolásba nem bonyolódtunk - az ország a sok rendőrnek köszönhetően biztonságos -, másnap délelőtt viszont városnézéssel indítottunk. Az gyorsan feltűnt, hogy az emberek nem túl jól öltözöttek, ám az autópark elgondolkodtatott. Akadtak vadonatúj, fekete színű, sötétített üvegű, nyugat-európai járművek, de leharcolt, keleti verdák is szép számmal. A parton a pálmafák között szocreál, mozgalmista szobrok sorakoznak, a partszakasz nem csúnya, igaz, a francia Riviérát még nem idézi. A fürdésről a tavasz, a hideg tengervíz miatt eleve nem lehetett szó, de ha fülledt nyárban érkezünk, vélhetően akkor sem bonyolódtunk volna pancsolásba, a partszakasz és a víz nem tűnt túl tisztának.

Durresről azt tartják, a földkerekség egyik legősibb városa, egyben Albánia legfontosabb kikötője, Tirana utána a legnépesebb. Az ókorban három névvel is rendelkezett, hívták Epidamnosnak, Dyrrachionnak és Dyrrachiumnak. Helyi kutatók szerint az első kettő illír eredetű, de a görögök is ezt használták. A harmadik pedig a második elnevezés római változata. Az illír őslakosságot az i. e. 627-ben érkező görög hajósok a hegyekbe szorították vissza, az öbölben görög kolóniát hoztak létre, amit komoly falakkal vettek körül. Dyrrachion az Adria keleti partvidékének legnagyobb és legvirágzóbb kolóniája lett.
Később a rómaiak fennhatósága alá került, balkáni és közel-keleti hadjárataikat innen indították. A gazdag római telepeseknek köszönhetően ismét felvirágzott, Cicero csodálatra méltó városként emlegette. Később Bizánchoz került, a középkorban 32-szer cserélt gazdát, a törökök 1501-ben foglalták el, s maradtak 1912-ig, Albánia függetlenségének kikiáltásáig. 1912-től nyolc éven át az ország fővárosa volt, 1939 áprilisában olasz csapatok szállták meg, a külföldi haderők 1944. november 29-én távoztak, ez a dátum a felszabadulás napja, Albánia nemzeti ünnepe.

Durres fő látnivalói az ókorból maradtak fenn. A parttól pár száz méterre, a délkeleti várfalnál található az 1. században épült amfiteátrum, amely egyike a legnagyobb, római kori színházaknak, a beszámolók szerint átmérője 120 méter volt. A Hadrianus korabeli építményt a Római Birodalom bukása után sokáig nem használták, a 10. században temető létesült benne. Jelenleg turistalátványosság, amit folyamatosan restaurálnak, a kiásott padsorok között az érdeklődők lejuthatnak a föld alatti folyosókba, a járatok között bolyonghatnak, a kapuk ma is impozánsak, ezeken keresztül jutottak a gladiátorok és a vadállatok a küzdőtérre.
A várfal, bár impozáns, nem maradt meg tökéletesen az utókorra. A 11. században, sőt, később is nagy földrengések pusztítottak, majd a törökök is tudatosan csökkentették a vár méreteit - az ellenálló helyi lakosság ne leljen benne otthonra -, a múlt század közepén a falak jelentős részét elhordták családi házak építkezéséhez.

Tengerparti kávézóba ülünk be, a megszokott, a világon mindenütt jól ismert szénsavas üdítők mellett német sört szolgálnak fel - a helyiek kávéznak és ásványvizet fogyasztanak -, az árak a Balatonon megszokott, nívósabb egységekre emlékeztetnek. A nap kellemesen süt, majd a délutáni órákban Tirana felé vesszük az irányt.

A főváros alig több mint 40 kilométerre található, az út minősége kimondottan jó - korábban nem volt az -, némi jóindulattal gyorsforgalminak nevezném. A 800 ezres nagyváros korábbi, szürke külsejét az utóbbi években ha nem is váltotta fel színkavalkád, de a változás kifejezetten üdítő, a panelházak zöme pasztellszínű külsőt kapott. A központban az ottomán birodalom orra alá sok borsot törő nemzeti hős, Szkander bégről elnevezett téren a bég méretes lovas szobra áll.

A kilencvenes évek elején, a rendszerváltás után Enver Hodzsa emlékművét innen is eltávolították, mint az ország többi településén. A tér épületeinek egyik, csinosabb része - ma állami hivatalok működnek bennük - olasz építőmesterek munkája, a második világháborús megszállás idején talján mesterek ügyködtek itt. A másik fele a szocialista időket hozza vissza, leginkább a kultúrpalota, amelyet az ötvenes években szovjet mérnökök tervei alapján, szovjet segítséggel kezdtek építeni. Olyan is lett.

A városközpont képét a 19. században épült Haxhi Ethem bég mecset uralja. Nyolcszögletű, boltozatos bejáratát színes freskók díszítik, amelyek az iszlám művészetben nem túl gyakori motívumokat - fákat, hidakat, vízeséseket és házakat - ábrázolnak. A mecsethez tartozó karcsú minaret az ég felé tör, s kimondottan látványos az épület mellett található óratorony is.

Ezek is érdekelhetik