Sorsdöntő találkozás

Felnéztem. Láttam az ablakon keresztül, amint a sötétbarna karnisról lelógó hófehér függöny eltakarja a kinti kilátást, ahogyan szikrázóan vetít a nap és én ebben a sötét szobában ülök és vágyódom kifelé. Körbenéztem, a falakon fura festményeket láttam, inkább Van Gogh-féle művek lehettek, de nem tudtam hova tenni őket. Belépésemkor először is a dohányzóasztal ragadott el magával. Sötétbarna fából készült, és semmi különleges nem lenne benne, ha nem lenne rajta azaz üveglap, ami alatt ott rejlik az a rengeteg, csodálatos, fodros szélű, tengerben pihent kagylók és tengericsillagok, amik négyes felosztásban helyezkedtek el. Nem bírtam levenni róla a szemem. Sohasem láttam még ennyi csodálatos képződményt egy helyen. A hátam mögött egy tükör lógott a falról, hátranéztem és megigazítottam a frizurámat. Nem tetszett, amit a tükörben láttam, de kénytelen voltam elfogadni. Egy sápadt, kissé beesett arcú, tökéletes frizurával rendelkező fiatal lány, akinek nagy barna szemei mindent elárulnak magáról és a lelkiállapotáról, arról, hogy semmi kedve nincs itt lenni, de már csak innen várhatja azt a csodát, azt a segítséget, amit 3 év alatt nem sikerült meglelnie. Felnéztem az órára, hét órát mutatott pontosan.

Bentről lehetett hallani a beszélgetést, ami odabent folyt. Egy kissé mély és érces hangú, tapasztalt nőt és egy fiatalabb, lágyabb hangú, kedélyes állapotban lévő szintén nő nemű hangot hallottam. Hallottam, ahogy elköszönnek egymástól és láttam, ahogy megmozdul a nagy barna kipárnázott ajtónak a rézkilincse és kinyílik. A fiatal nő elment és megpillantottam egy fekete Kleopátra frizurájú, szemüveges, alacsony és nekem kissé furának tűnő orvost.

Befelé invitál, leültem, bent a rendelőben lévő szintén zöld színű, nekem kevésbé tetszetős fotelbe és vártam, míg visszajön. Az orromban kissé erős dohányszagot éreztem.

Körbenéztem a szobában és rögtön felfedeztem egy könyvespolcot, amin különböző a pszichiátriával foglalkozó könyvek álltak. Néhányat még én is érdekesnek találtam és kedvem lett volna beleolvasni. Láttam, hogy a dohányzóasztalon egy hatalmas tengeri korall-féle helyezkedik el sok-sok kagylóval körülötte. Nem tudom miért, de nagyon vonzottak, elhatároztam, hogy egyszer én is akarok ilyeneket gyűjteni, majd a tenger fenékről, csak egyszer jussak már ki innen. A könyvek előtt a polcon egy bumerángot vettem észre, amibe egy kenguru volt belevésve és az Australia felirat. Valahogy a könyvek jobban érdekeltek, de a bumerángot is elhajítottam volna a messzibe, meggyőződni arról vajon tényleg visszajön e. Nyílt az ajtó és a már említett orvos lépett be rajta, akiről aligha állapítanám meg az utcán, hogy orvos, egyszerűen nem úgy nézett ki. De az biztos, hogy megismerném, mert olyan erős, karakteres és jellegzetes arca van, hogy ha csak egyszer látnám, akkor sem tudnám kiverni a fejemből. Kissé szigorúnak láttam a tekintetét, eddig egészen más jellegű orvosokkal találkoztam, akik eddig kezeltek.

Először is a tüneteimről kérdezett. Elmondtam neki, mindent, amit hallani akart, hogy nem tudok reggelente enni, nem tudok buszra szállni és lassan már nem is tudok élni. Minden egyes iskolai napon úgy keltem fel, mint akinek a mai lenne a legszörnyűbb napja.
Remegtem, izgultam az ágyban még félálomban, de a reszketés lassan már felébresztett. Nem tudtam, hogy mitől tartsak, szerettem volna, ha már elmúlna az egész. Nem szerettem buszozni, pedig minden reggel fel kellett szállnom, arra a rettenetes és iszonyú járműre, amit a pokolra kívántam. Sokszor volt rossz élményem rajta, mivel a legtöbb tünetet ott produkáltam. 

Először is jött egy forró érzés, ami elöntötte a fejemet. Olyan volt, mint amikor a fortyogó láva egyszer csak kitör és folyik le a vulkán oldalán és mindet magával sodor. Hát velem ez az érzés ugyan ezt tette. Az összes használható gondolatomat kisöpörte a fejemből, elzárta a külvilágot és a helyére félelmet hozott. El sem tudtam már képzelni milyen is lehet úgy  ébredni, hogy az ember nem fél és nem izgul semmitől. 

A doktornő sorra tette fel a kérdéseket, amikre mindig csak a legrosszabbat tudtam válaszolni. Lassan a szemeim megteltek könnyekkel, de nem eresztettem el őket, nem akartam gyengének látszani. Rávilágított, hogy kezdenem kellene valamit az életemmel, ne engedjem elrobogni mellettem. Nem akartam gyógyszert szedni, sajnos sokan, még előzőleg kerítettek a befolyásuk alá, ezért magamat leküzdve vállaltam a gyógyszerrel együtt a gyógyulást is. Ezek után azt kell mondanom, hogy teljesen más kép alakult ki bennem, mint a doktornőről, aki nagyban hozzájárult a gyógyulásomhoz, most már el tudom képzelni és át tudom élni mind azt, amit azelőtt sohasem és a világ, ami teljesen megváltozott a szememben, sokkal szebb lett mióta elmúlt a pánikbetegségem.

Beküldő:
Németh Klaudia
Zalalövő