Zalaegerszegi beszélgetés Szkárosi Endre költővel, a Szépírók Társasága elnökével

A jelenleg 380 tagot számláló Szépírók Társasága – ahogy honlapjuk fogalmaz – írók, irodalomtörténészek, kritikusok, fordítók és irodalomszervezők egyesülete. 1997-ben jött létre azzal a céllal, hogy a korszerű irodalomszemlélet, a hatékony érdekképviselet és a demokratikus kultúrpolitika fóruma legyen. Alapszabálya így fogalmaz: „A Szépírók Társasága egymás irodalmi munkásságát megbecsülő és szellemi tekintetben egymáshoz közel álló írók által létrehozott szakmai, érdekvédelmi és szolgáltató szervezet.”

Szkárosi Endre egerszegi látogatásakor hangsúlyozta, szeretnék, ha nemcsak a fővárosban lennének jelen rendezvényeikkel, alkotásaikkal, hanem vidéken is kivirágozhatna a csapat alkotókedve, s a Budapesten kívül élő olvasókkal, közönséggel is szorosabb kapcsolatot szeretnének ápolni.

A közönség előtt zajlott költői találkozó illusztrálta is a törekvést, Tóth Imre költő, szerkesztő a vendégét szerteágazóan faggatta. Lehetett is, hiszen Szkárosi Endre költő, performanszművész, zenész, slammer, videóköltészetet művelő alkotó, s mindemellett egyetemi oktató, s nem utolsósorban jó értelemben vett művészeti agent provocateur. Arra, hogy mitől gazdag az alkotókedve és az élete, magyarázatul a címadó mondat: vegyük használatba az életünket. A költészet a mi otthonunk, állítja. A többes számot indokoljuk az alábbi beszélgetéssel.

– A zalaegerszegi Szépíró Kört alakítottuk meg ma, szépen haladunk, nagyváradi, pécsi, veszprémi is alakul a napokban. Ezt nem kell sehova bejelenteni, nem adunk ennek semmilyen intézményesített, jogi formát és nyitottak vagyunk a helyi alkotók közreműködésére. Bármilyen kezdeményezést szívesen veszünk, örülünk neki – mondta elöljáróban. – Anyagilag is igyekszünk a dolog mögé állni, amennyiben a pályázataink jól alakulnak, és a helyi támogatókban is reménykedünk.

– Kedvére való az elnöki fela­dat?

– Rendkívül jó dolgokat lehet csinálni, ha a nagyszerű tagtársaink, a remek írók alkotóvágyát a közösségi térben is inspirálhatjuk.

– Hogyan él együtt a többi hazai írótársasággal az önöké?

– Működnek a patinás írószervezetek, ilyen a Magyar Írószövetség, amely az 1990-es évekig az egyetlen volt, mert addig mindenből csak egy lehetett. De már azon belül létrejött a fiatal írók szervezete (amely a mai JAK őse lett), aztán Szilágyi Ákos vezetésével alapítottuk meg magunkat, igaz, évekig dolgoztunk rajta, mire végül 1997-ben bejegyezték a Szépírók Társaságát. Van két korhatáros szervezet is (a JAK-on túl a FISZ), más szakmai társulások, aztán itt vannak a még fiatalabb slam-költők is.

– Akik között ön is nagy sikerrel szerepel. Nem tart a túlkorosságtól?

– Fiatal korom zenei klubjainak hangulatát idézik a versenyek, amiket nagyon élvezek. Az együttlét a legfontosabb, a közönség érzékeny, a szerzők drukkolnak egymásnak. Ők hívtak meg évekkel ezelőtt, a verbális jelenlét intenzitásában jó hatással vagyunk egymásra.

A slam poetry versenyek talán félig a rap, félig a rögtönzés világához tartoznak, s világszerte népszerűségnek örvendenek. Szkárosi Endre fiatalon is művelt hasonlót, a posztmodern, az avantgárd határvidékein kószálva hangköltészetbe, videóköltészetbe foglalta mondandóját, némelyik klipjét maga Jancsó Miklós rendezte. Eleve úgy gondolja, hogy az is egyfajta vers, ha ritmusra dobbant a pódiumon. Közben felmerül, miért választotta a Szkárosi nevet az eredeti helyett.

– Horváth a családi nevem, ami nem túl ritka, ezért használtam 1974-től írói névként a Szkárosit. Mielőtt az első gyermekem született, felmerült a jó hangzású név anyakönyveztetése. A reformáció prédikátorköltői között találjuk Szkárosi Horváth Andrást, így az én nevem lehet akár őelőtte való tisztelgés is. De nem vagyunk rokonok.

– A hosszú, befont haj védjegynek fogható fel?

– Így maradt. A beatkorszak nemzedékéhez tartozom, a hosszú haj kötelező volt, jó iskolába jártam, nem vágatták le. Később is csak a punk idején voltam rövid hajú, de a 80-as évek végén visszatértem az előző viselethez. Én nem tudom befonni, régebben anyám fonta, néha a lányaim, most a feleségem.

– Minden ritmus, dal, szöveg, vers, téma, variáns elindítja önben a megfékezhetetlen képzettársítást. Mindenről eszébe jutnak az előképek. Ez áldás vagy átok?

– Áldás. Volt időszak, amikor az irodalom alapelve az imitáció volt. Ha valaki jót akart, Vergiliust, Petrarcát kellett imitálnia, különben nem számíthatott nagy elismerésre. Az eredetiség a romantika korszaka óta elvárás. Szerintem bátran kell használnunk az irodalmat.

– Hol van a határvonal a plágium és az intertext, a vendégszöveg, a „kreatív lopás” között?

– Az irodalmi emlékezet folytonossága nemcsak a könyveken múlik, hanem a róluk való történeti beszéden is. Időnként pedig újra kell fordítani műveket a nyelv folyamatos változása miatt is. És itt vannak szegény magyarok. Őszintén, ki olvas ma Csokonait, Balassit? Segíteni kell nekik, hogy életre keljenek. Nyúljunk hozzá a műveikhez, táplálkozzunk belőlük. Egyszerű példa: a 80-as évek végén a Konnektor zenekarral koncertet is készítettünk a magyar irodalom kiemelkedő műveiből Arany János „A walesi bárdok” című versére reflektáltunk. Ám a versszak végét („ötszáz énekli hangosan / a vértanúk dalát”) már nem mondtuk ki, hanem hagytuk, hogy az emlékezet hívja be. Ennek az eljárásnak az ellenkezőjére példa az a vizuális alkotó gesztus, amikor az udvar kövezetére padlóra 25 sorba leraktam a papírra írt „500” szót soronként húsz példányban, mint egy szőnyeget. Úgy nézett ki, mint egy hanyatt döntött katonai temető. Hatalmas vizuális töltetet adott. Na most Arany nélkül, illetve a hozzányúlás gesztusa nélkül nem jöttek volna létre ezek a művek.

– Hogyan egyezteti össze az egyetemi katedrát és a fékezhetetlen energiájú művészt?

– Sajátossága a karakteremnek, hogy annak a törvényszerűségei alapján igyekszem működni, amit épp csinálok. Nem szigorú, de komoly tanár voltam, s bár idősebben néha már jópofáskodom az órákon, de azok nem rólam, hanem a tárgyról szólnak. A költői tapasztalat azonban sokat segít, hogy otthonosabban tudjak beszélni az irodalomról. Ilyen szempontból bátrabb merek lenni, mint mások. Úgy tartom, nem az életben akarok szerepelni, hanem a színpadon, vagyis az alkotás terében.

Szkárosi Endre műveit, képverseit, költeményeit a következő könyvekben olvashatják: Ismeretlen monológok (1981), Szellőző Művek (1990), Mi az, hogy avantgárd (2006), Merülő Monró (2007), Egy másik ember (2011), Verboterror (2013), Véletlenül nem jártam itt (2018).