A Gravitáció rendezőjének új filmje is esélyes az Oscarra

A mexikói direktor legutóbb a Gravitációval zsebelt be szinte minden lehetséges díjat, a Roma azonban nem is állhatna távolabb a látványos sci-fitől. A film egy tehetős mexikói család életét mutatja be a 70-es évek elején, elsősorban a cselédjük, Cleo (Yalitza Aparicio) szemén keresztül. A történet ennyi, és hazudnék, ha azt mondanám, elsőre felkeltette a figyelmem.

A dicsőítő kritikák, hangzatos vélemények ellenére a Roma tényleg csak egy családról szól. Egy realista, emberi dráma, annak minden előnyével és hátrányával. Utóbbival a film hosszára utalok, a 135 perc indokolatlannak tűnik, lehetett volna kurtítani a cselekményen, mert, bár a háttérben mindig történik valami, olykor vontatottá válik. A fekete-fehér képi világ is sokakat elriaszthat, noha ez autentikusabbá, líraibbá teszi a látnivalót, a Cuaróntól megszokott hosszú snittek és gyönyörű beállítások pedig önmagukban, szavak nélkül is képesek mesélni. De mi is történik Cleóval és munkáltatóival bő két órán keresztül? Kis túlzással teljesen átlagos dolgok. Előkerülnek a családi problémák, az apa máshol keresi a boldogságot, a cselédlány a munka mellett a magánéletben is problémákba ütközik, a szürke hétköznapokat tüntetések zaja rázza fel és így tovább. Nem hangzik kifejezetten izgalmasnak, és a szó klasszikus értelmében nem is az. Mi több, Cuarón kerüli a hatásvadászatot, nem melodrámázik, sokkal inkább a hitelességre törekszik. Ennek fő oka, hogy a Roma önéletrajzi ihletésű film, a rendező gyermekkorát eleveníti fel, ez pedig tökéletesen érződik rajta. Emiatt fog sokakat taszítani, mégis ebben rejlik az igazi ereje.

A komplett mű egyfajta kivetülése Cleo karakterének. A visszahúzódó cselédlány, bár sokszor felemelhetné a hangját, inkább csendben marad, mégsem kérdőjelezhető meg lelki ereje, ami szerethetővé és példamutatóvá teszi. Cuarón alkotása a főhősével egyetemben végtelenül érzékeny. Intim pillanatokba enged betekintést, amik egyszerre hétköznapiak, mégis fajsúlyosak. Kevés olyan történést látunk, ami ténylegesen kiszakít a mindennapok monotonitásából, ugyanakkor ettől válnak erőssé ezek a jelenetek. Úgy képes sokkolni, empátiát ébreszteni és érzelmeket előcsalni a Roma, hogy kerüli a direkt ingereket, ez pedig önmagában is ritkaságszámba megy, főleg manapság, amikor az átlag mozizó minimum várospusztulást vár egy filmtől. Az itt jelenlévő árnyalt szimbolika és visszafogott stílus egy teljesen más világba kalauzol, s nincs szüksége kommersz elemekre ahhoz, hogy elérje célját.

Cuarón legújabb művével végleg beírta magát a filmtörténelembe. Műfajtól függetlenül képes maradandót alkotni, erre pedig csak a legnagyobbak képesek. A Roma egy olyan alkotás, amit elsőre talán fel sem fogunk, sőt, lehetséges, hogy nem is kifejezetten fog meg, nem tudjuk, mit akart elérni. Mégis, ahogy egyre többet gondolkodunk rajta, visszaidézzük képsorait, úgy érik össze egy olyan élménnyé, amire sokáig emlékezni fogunk.