Néprajztörténeti adalékok az utolsó magyar polihisztor, Herman Ottó göcseji gyűjtőútjához

Hazánk ezredéves fennállásának évfordulóját 1896-ban a nemzet nagyszabású rendezvénysorozattal ünnepelte. Előtte három évvel a millenniumi kiállítás szervezőbizottságának alakuló ülésén a kitűnő néprajzkutató felvetette, hogy a már korábbról ismert és nagy sikert aratott halászati témájú eszköztára mellé összegyűjti a másik nagy ősfoglalkozás a magyar pásztorkodás remekeit s azt a tervezett kiállításon is bemutatja. A választmány közfelkiáltással fogadta el Herman indítványát és hamarosan az egész országot felölelő gyűjtőmunka nagy ügybuzgalommal vette kezdetét.

Herman Ottó időskori portréja.

A tudós eleinte főleg a délibábos alföldi puszták nádból készült hajlékait bújta és csak a kutatás utolsó évében, 1895. augusztus 15-én indult a nyugati végekre, hogy tervezett Zala megyei felfedezőútját is megvalósítsa. A fővárosból kigördülő vasparipa először Ollárra „repítette," (akkoriban Kemend és Ollár még két különálló település volt), ahol Szily Dezső földbirtokos barátjánál időzött néhány napig. Maga a házigazda is tudománypártoló ember hírében állt, így az értékes pásztortárgy kollekció már kezdetben számos helyi különleges darabbal bővült.

A borotvatok oldalán látható „vadász temetése" ábrázolást az etnográfus is megörökítette.

A viszonylag rövid, mindössze egy hetes zalai expedíció során csak két teljes nap jutott a néprajzi kincsekben páratlan gazdagságú és stílvilágú Göcsej érintésére. Herman Ottó augusztus 19-én érkezett Bakra, ahol néhány órás látogatását gróf Széchenyi Béla baki uradalmához tartozó legelőkön és pusztákon töltötte. Hanna-majorban a 40 esztendős Smák János számadó juhásztól saját készítésű cifrabotot vásárolt, a legnagyobb magyar oldalági sarja pedig fából faragott, cölöpről való kosfejjel ajándékozta meg. Innét a kora délutáni órákban Zalatárnokra hajtatott. Tárnokon Deák Mihály nyugalmazott főmérnök, a település első számú földbirtokosa látta vendégül, aki módfelett örült a nagyhírű etnográfus jelenlétének. Ebben a községben négy eszköz került terítékre: két juhászkampó, egy kanászkürt és egy borotvatartó.

Az emberfejben végződő zalatárnoki juhászkampó a Néprajzi Múzeum állandó kiállításán.

A kampók közül az egyik rendkívüli, mondhatni unikális néprajzi értéke a kutatót is felvillanyozta: „Az emberfejben végződő, kiválóan sikerült stilizált kosfejet is mutató bot azért nevezetes, mert az általános védkötelezettség következtében teljesen eltűnt régi, göcseji hajviseletet és az ott régebben dívott kalapot örökíti meg" – írta ennek kapcsán az „Ősfoglalkozások" című nagysikerű könyvében. Szintén országos hírűvé vált alkalmatosság a Tárnokon begyűjtött míves borotvatartó. Az archaikus kivitelű eszközt egy törvényen kívüli utakon járó atyánkfia, bizonyos Németh Mihály faragta nagy bújában a soproni fogház egyik sötét és nyirkos tömlöcében. A tokra karcolt cirkalmas betűk arról árulkodnak, hogy a rabkenyéren tengődő népies művész – talán bűnbocsánatért esedezvén –, édesatyjának küldte emlékbe 1869-ben. Külön érdekessége még a spanyolozással készült piros-fekete-zöld polikróm ábrázolásmód a tok hosszanti oldalán látható, közismert „vadász temetése" jelenettel. Ezt a pásztortárgyat – tisztelete és barátsága jeléül – Deák Mihály a tudósnak ajándékozta.

A gyümölcsöző nap végén Herman Ottó az ősi Deák-kastélyban töltötte az éjszakát, majd másnap Nován, Zebeckén és Hernyékben folytatta értékmentő munkáját. Göcsej „fővárosában" egy sor eszközt, többek közt „furuglyát", baltát, régi buzogányt Lévay ispán ajándékozott a gyűjtőnek, de a legígéretesebb zsákmánynak Bali Márton kanászbojtár ékes kígyósbotja bizonyult. Nem tudni, hogy a 31 éves nőtlen kondás milyen szívvel vált meg legkedvesebb faragványától, ám tény, hogy a polihisztor a zalai népművészet egyik műremekét vélte felfedezni a pásztorbotban. A keményfába álmodott kompozíció fő alakja egy békát megragadó, spirálban tekerődző sikló, amely rendkívül alapos megfigyelésről és igen finom formaérzékéről ad tanúbizonyságot. Régebben az állatőrzők hiedelemvilágában fontos helyet foglalt el a kígyóábrázolás. Hitük szerint ha valaki a kígyó szájából kivette a békát, az hét főbűnétől szabadult meg.

A néprajztudós még aznap délutáni hernyéki látogatása során lentörővel és a korabeli göcseji enteriőr jellegzetes bútordarabjáról, a pócáról készített saját kezű rajzával gyarapította gyűjteményét. Este Viosz Ferenc novai főszolgabíró pazar fogadásban részesítette. A lakomát követő eszmecsere után a helyi notabilitás vendégeként tért nyugovóra, majd másnap délelőtt távozott Nováról és visszatért Ollárra. A vidéket elhagyva jóleső érzéssel lapozta vissza jegyzeteit. Útinaplója szerint 17 göcseji tárggyal és számos további feljegyzéssel gazdagította a magyar néprajztudományt.

A három esztendő alatt összehordott gazdag pásztoréleti anyag legelőször a bécsi műértő közönség előtt került bemutatásra. Az itt elhangzott tudományos előadásának napvilágot látott szövege volt az első pásztorkodással kapcsolatos publikációja. Az 1896-os millenniumi kiállításnak szintén óriási szakmai és közönségsikere volt. Az ősfoglalkozások pavilonjában közszemlére bocsátott alföldi és somogyi pásztortárgyak mellé a ránk örökített göcseji mestermunkák, kampók, botok, tükrösök és gyufatartók is helyet kaptak. A sikeren felbuzdulva 1900-ban újabb lenyűgöző tárlatot rendezett a párizsi világkiállítás magyar termében. A kiállított anyag becsét jelzi, hogy a francia kormány az egész gyűjteményt meg akarta vásárolni a néprajzi múzeuma számára. Herman Ottó azonban megrázta „deresedő" üstökét és lobogó temperamentumát ismerve, határozottan mondott nemet a gáláns ajánlatra. Esze ágában sem volt megválni a magyar pásztorművészet fába és szaruba faragott emlékeitől. Rendkívüli személyiségét és szakmai elismertségét jelzi, hogy ettől függetlenül is elnyerte a Francia Becsületrendet. Később éppen e két világhírű kiállítás tárgyaival alapozták meg a Magyar Néprajzi Múzeum gazdálkodásgyűjteményét. Az egykor nemzetközi rivaldafényben fürdő göcseji darabok pedig ma is az intézmény féltve őrzött kincsei közt láthatók.

Bekő Tamás

Zala Megyei Levéltár