A csodálatos Firenze és az önpusztító emberiség

Tipikus Dan Brown-lektűr, mégis üdítően újszerű, és bár a világmegváltó hevület most sem hiányzik, végre nem fáraszt igaznak maszkírozott, sok sebből vérző konteókkal. Gondolatok az Infernóról.

A címlap Dante halotti maszkjával...

Egy új Dan Brown-regény megjelenése önmagában világraszóló esemény, függetlenül témájától vagy irodalmi értékétől – ezt a menetrendszerű felhajtást korábbi, tabudöntögetőnek (valójában inkább botránykeltőnek) szánt slágerkönyveivel, na meg profi reklámgépezetével érte el az amerikai szerző. Legutóbbi regényétől, az Infernótól például nem kevesebbet várnak a firenzeiek, mint a csodálatos toszkán „főváros" lanyhulásnak indult turizmusának felpörgését. Persze kérdéses, hogy van-e még ekkora ereje a Dan Brown-varázsnak, de (szerintem) az Inferno semmivel nem gyengébb produktum a nevezetes elődöknél, sőt, mintha az író hallgatott volna kemény kritikusaira, okult volna a korábban felrótt hibákból, s addig csiszolgatta művét, amíg a maga kategóriájában kimagasló minőségű szellemi termék született.

Az alapsztorit, de még némelyik színteret sem lehet bemutatni „spoilerveszély", tehát a regény élvezeti értékének potenciális csökkentése nélkül, ezért itt csak pár kulcsszót említenék. Robert Langdon harvardi tudós ezúttal Dante Isteni színjátékának, a középkor talán legnagyobb hatású irodalmi remekművének utalásait követve száguld végig pazar világörökségi helyszíneken, üldözőként és üldözöttként, azzal a szándékkal, hogy romba döntse az „Árny", a túlnépesedés ellen küzdő tébolyult (?) lángelme apokaliptikus tervét. Az alaphelyzet a szokásos, és egy kissé már fáradt: kezdésnek kapunk egy rejtélyes bűntényt, majd egy szép, okos és titokzatos női kísérőt, pár nagy hatalmú szervezetet, aztán kezdődhet a rohanás, a kódfejtések és részfelismerések sorozata, miközben művészettörténeti ismeretterjesztő monológokat is adagol nekünk a szerző, jó arányérzékkel. A jelenetábrázolások képszerűek, forgatókönyv-alapanyagnak is kiválók lennének (bár az előző Brown-regényekből pocsék filmek készültek...), és a díszlet is elbűvölő, jóllehet néha úgy érezzük, csak azért alakul éppen így a cselekmény, hogy hőseinknek legyen alkalmuk bebarangolni a mesés épületeket, tereket (Firenzében a Palazzo Vecchiót, a Boboli-kertet, a Vasari-folyosót, a Szent János-keresztelőkápolnát, illetve más városok büszkeségeit). Az már nem az író hibája, hogy az európai épített örökséget valamelyest ismerők pár információból ki tudják találni a következő célpontot; én például a végső dráma egyik helyszínét, a világ talán legkáprázatosabb épületét az első homályos utalásból beazonosítottam, mivel jártam ott. Ettől függetlenül az Inferno arra készteti az olvasót, hogy folyamatosan utánaolvasson a helyszíneknek (ezt már az Angyalok és démonokkal is elérte nálam az író), de így is pár nap alatt felfalható a regény, köszönhetően a Brown védjegyévé vált tipográfiai és dramaturgiai eszköztárnak. A történet jól tagolt és lendületes, a fejezetek rövidek és a csúcsponton váltják egymást, rengeteg a bekezdés, a könnyű haladás pedig továbbolvasásra késztet. Brown kétszer is megcsavarja a lendületes sztorit, hogy azután mindenkit más színben lássunk, átértékeljük a szerepeket és az indítékokat.

Fotó: illusztráció

Én tulajdonképpen örültem annak, hogy ezúttal elmarad a nagy botrány, a „szenzációs leleplezés"; ez a regény sokkal racionálisabb a korábbiaknál. Nem (illetve csak módjával) állít fel áltudományos elméleteket, nem fogalmaz meg közösségeket sértő prekoncepciókat, nem népszerűsít gyenge lábakon álló alternatív történelmi értelmezéseket és nem kacérkodik a természetfelettivel sem. Mégis felkavaró a témaválasztás (túlnépesedés), és bár a lakosság fogyásával küzdő európai államokból nézve egyelőre nem tűnik túl égetőnek az emberiség ön(el)pusztításának kérdése, a regény közepe táján megfogalmazott dilemmán igencsak megütközik az olvasó: eltüntethető-e a populáció fele, ha ezzel, de csak ezzel megmenthető a másik fél...

Dan Brown aktuális problémához nyúlt, amelyet persze fiktív szálakkal szőtt át, a saját, egyre csiszoltabb stílusában. A végeredmény egy vitaindító, gondolatébresztő thriller, az író eddigi legjobbja.