A politika a kultúrához tud a legkisebb kockázattal hozzányúlni

A művész ezúttal Haydn Nelson-miséjét, illetve meglepetésként különleges saját szerzeményét, az „Egy egészen icipici karácsony” című játékos átiratot hozta el Nagykanizsára, a Hevesi Sándor Művelődési Központba. (A parafrázist hétéves kislányának, Viktóriának írta az ismert karácsonyi dallamot véve alapul, s jelenítve meg többféle – Liszt Ferenc-, Smetana-, sőt cigányzenekari – stílusban.) A dupla hangverseny előtt válthattunk szót a muzsikussal, aki a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar főzeneigazgatója is immár 1997 óta.

–Tizenhárom éve áll e poszton. Nem kerek évforduló, s nem is szerencseszám a 13, de mégis kicsit visszatekintve sikerült-e maradéktalanul megvalósítani a kinevezésekor megfogalmazott céljait?

– Amit vállaltunk, azt igen, sőt talán még többet is – mondta kérdésünkre Kocsis Zoltán. – Az volt a célunk, hogy a zenekar soha, de soha ne stagnáljon, hanem egyenletes vonalban fejlődjön. Úgy vélem, ez mindaddig tartani is fog, amíg élek, egész egyszerűen azért, mert a csapat pompásan beletanult abba, hogyan kell a gyengéimet kihasználni. Ezek általában zenei természetűek: például nem bírom elviselni, ha nem azt hallom, amit szeretnék...

Kocsis Zoltánt a magyar kultúra nagyköveteként arról is kérdeztük, vajon hogy vélekedik az Orbán-kormány kultúrpolitikájáról, mely több szempontból is szakított a korábbi finanszírozási-elosztási rendszerrel.

– Messzemenően nem értek egyet a kultúrpolitika kifejezéssel, szerintem ilyen egyszerűen nem létezik – szögezte le. – Kultúra van és politika. A politikát én nem engedem be a zenekarba, s magam se foglalkoznék vele, ha az békén hagyna engem. De amikor kicsit konszolidálódik egy adott helyzet, a kultúra mindig valahogy hirtelen fontosabbá válik annál, semmint negligálni lehessen. Felelős zenei vezetőként pedig – 220 ember sorsa múlik rajtam – nem tehetem meg, hogy ne érintkezzem a napi politikával. Magatartásommal felelek a zenekarért és a kórusért is. Főleg hogy – ha súrlódásokkal, zökkenőkkel is – de mégiscsak állami alkalmazottak vagyunk.

– Az Önöknek otthont adó Művészetek Palotájával szomszédos Nemzeti Színházban áll a bál, az Operaház sem a nyugalom szigete mostanság...

– Nézze, az önmagában jellemzi az operaházi állapotokat, hogy az Erkel-gálán nekem kellett elmondani az ünnepi beszédet. Amúgy a politika a kultúrához tud hozzányúlni a legkisebb kockázattal. Ugyanis a magaskultúra mindig is a kevesek kiváltsága volt. Ahhoz képest, hogy mennyien nézik például a Megasztárt vagy az X-faktort, mi nem kapunk ekkora figyelmet. Hogy Vastag Csaba és Tolvai Renáta neve már most ismertebb, mint az enyém, az magától értetődik ebben a közegben.

– De ha ez a tendencia, akkor mi történik majd a klasszikus zenével 20 év múlva? Ki hallgatja Önöket?

– Nem kell attól félni, hogy a fiatalabb korosztály nem lesz majd fogékony a klasszikusok iránt. Hiszek a zene megújhodásában, abban, hogy jönnek egyéniségek, akik műfajokat lesznek képesek teremteni és tökéletesen megújítják azt, amit ma klasszikus muzsikának hívunk. Jön egy új stílus vagy hangvétel, olyan, amilyen például Beethovené volt, s alapjaiban rengette meg az akkori kánont, évszázadokra új utat mutatva a komponistáknak.


Ötévesen csodagyerek volt
Kocsis Zoltán 1952. május 30-án született Budapesten, ötéves korában kezdett el zongorázni, 18 évesen nyerte meg a Magyar Rádió Beethovenversenyét. Fellépett a világ számos vezető zenekarával, a Berlini Filharmonikusokkal, a Royal Philharmonic Orchestraval, a San Franciscó-i Szimfonikus Zenekarral is. 1997 őszétől a Nemzeti Filharmonikus Zenekart vezeti. A cannes-i Midemen 2004 januárjában életműdíjat kapott, kétszeres Kossuth-díjas, a magyar kultúra követe.