Az auschwitzi női zenekarról a tábor felszabadulása évfordulóján

A szomszéd szobában, a falhoz támasztva, már évek óta némán áll a hangszere, nincs már kedve játszani.

A II. világháború elején testvérével, Renátával megpróbáltak a gettóba költöztetés elől Breslauból – a mai Wroclawból – Franciaországba menekülni, de elfogták őket és a Gestapo börtönébe kerültek. Nem hitték volna, de ez volt a szerencséjük, mert így sorstársaiknál egy évvel később kerültek csak Auschwitzba. Nővérét három és fél évre, őt pedig másfél év börtönre ítélték. 1943-ban, külön transzporttal érkeztek meg a koncentrációs táborba: foglyokat szállító, közönséges vasúti kocsikban, nem a szokásos, az „Endlösung" megvalósításához a zsidókat a táborokba szállító marhavagonokban.

Fura módon „bűnösként", – elítéltként – komfortosabban utazhattak eljövendő szenvedéseik helyszínére, mint az ártatlan polgárok és nem volt szelekció sem, amikor elhagyták a vonatot – jegyzi meg az idős túlélő.

A megérkezés körülményei semmi jót nem ígértek: gomolygó füst, kiabálás, kutyaugatás fogadta őket. És mindenre ráült egy rémisztő, rettenetes szag, az elégetett emberi hús szaga.

Első megalázásként meztelenre kellett vetkőzniük.

Auschwitzban az életben maradás attól függött, hogy kapott-e valaki a táborban valamilyen funkciót, azaz szükség volt-e rá, mert akkor, egyelőre, nem gyilkolták meg.

Sok táborhoz hasonlóan Auschwitzban is volt zenekar, Auschwitz–Birkenauban, a női táborban nőkből álló együttes. Télen-nyáron munkába induláskor és visszaérkezéskor a foglyokat a tábor bejáratánál zenével kellett lelkesíteniük. A táborparancsnok megkövetelte, hogy a foglyok katonás léptekkel induljanak dolgozni és ugyanúgy, a zene ütemére lépkedve érkezzenek vissza. A zenekar magas rangú SS méltóságok érkezését is zenével fogadta.

A zenekarnak nagy szüksége volt mély hangokat megszólaltatni tudó hangszerre. Anita Lasker–Wallfisch képzett csellista volt. Gyorsan Alma Roséért – a tábori zenekar vezetőjéért szalajtottak valakit, amikor ezt megtudták. Anita asszony rögtön tudta, hogy ki a karmester: az osztrák zene „arisztokráciájának", Gustav Mahler zeneszerzőnek és karmesternek az unokahúgáról, Mahler testvérének a gyermekéről és a bécsi Staatsoper koncertmesterének a lányáról volt szó.

Alma Rosé kikérdezte a fiatal csellistát tanulmányairól, tanárairól.

Igen fura helyzetben beszélték meg ezeket a dolgokat, mert Lasker-Wallfisch végig meztelenül állt a felvonulási téren.

– Alma rettenetesen szigorú és bonyolult lény volt. Olykor még kiabált is velünk és féltünk tőle. De neki köszönhetjük az életünket. Talán ha öt olyan zenész akadt a zenekarban, akik valóban értettek a hangszerükhöz – folytatja Anita asszony. – Voltak olyan gyerekek, akik tudtak egy kicsit mandolinozni vagy hegedülni. Volt több blockflöte, egy fuvola és két harmonika. Lehetetlen feladat volt a hangszereknek ebből az egyvelegéből zenekart kovácsolni. Később megkérdezték tőlem, hogyan voltam képes Auschwitzban zenélni – folytatja az idős asszony. – Auschwitz maga volt a pokol, a rettenet. Én úgy érkeztem oda, hogy végem van, itt elégetnek. És hirtelen valaki csellót nyomott a kezembe és azt mondta, játsszak valamit. Nincs olyan ember, aki azt mondta volna, hogy nem, én csak a Carnegie Hallban vagyok hajlandó fellépni.

1944 végén egyre közelebb jött az orosz front, a németek próbálták eltünteti a bűn nyomait, a gázkamrákat felrobbantották, a foglyokat nyugat felé szállították.

– Marhavagonokba zsúfoltak és Bergen-Belsenbe, a legközelebbi koncentrációs táborba szállítottak bennünket. Ezzel vége lett a zenélésnek. De az nagyszerű érzés volt, hogy távolodunk Auschwitztől. Senki sem hitte volna, hogy megússzuk a gázkamrát. Nem sejtettük, mi vár ránk Bergen-Belsenben, de az már egy másik történet.

A német Spiegel cikkét fordította és összeállította: Benyó Mariann