"Ugye mi is boldogok leszünk egyszer?"

....Ugyan sokat elvett tőlem, de Annát, Gergőt nekem szánta, a szenvedésért kárpótlásul. A gyermekeim adnak nekem erőt. A mához, a holnaphoz. Hiszem, ahogy a jó, úgy a rossz sem tart örökké."

Egy édesanya gondolatai ezek. Cseke Viktóriáé, akit sosem hordozott tenyerén a sors. Pedig nem voltak nagy álmai: mindössze azt remélte, felnőttként végre boldog lesz. Nem luxusra, pénzre vágyott, pusztán szerető családra. Amiben árva kislányként neki sosem volt része.

Ugyan folyamatos sorscsapásokról, tengernyi könnyről szól a fiatalasszony élete, ám ugyanennyire az erőről, a kitartásról is.

Tragédiákkal a háta mögött is mosolyog. A Pölöskefőn élő Viki derűs, vidám - legalábbis első pillantásra úgy tűnik. Mivel ezt mutatja a nagyvilágnak - árulta el később. Azért, mert másoknak nem kell meglátni, mi rejlik a lelkében. S a gyerekei előtt sem omolhat össze. Előttük semmiképp...

Életéről, sorsáról nem azért mesélt nekünk, mert bármit is kérni szeretne. Hanem, hogy példájával erőt adjon mindazoknak, akik úgy érzik, nincs tovább.

Egymásból merít erőt a csonkán maradt kis család, mióta az édesapa az égbe költözött. Cseke Viktória szíve minden szeretetével elhalmozza gyermekeit, Gergőt és Annát Fotó: Szakony Attila

- Próbálom magam tartani. Gyakorlatilag azóta, hogy megszületettem egy szlovén határ melletti kisfaluban - mesélte egy zimankós januári délutánon Viki. - Nem volt szép gyerekkorom, amíg a szüleim neveltek. Ráadásul alig voltam ötéves, amikor anya meghalt. Idővel elment a két bátyám, később apa is. A nővérem vett magához Tornyiszentmiklóson. A legnagyobb szeretetben nevelt.

Viki eközben felcseperedett, testvére majd' vele egyidős gyerekeivel. Tanult, leérettségizett, ezután egy kanizsai cukrászdában kezdett el dolgozni. Szerette a munkáját, imádott emberek közt lenni. Szabadidejében pedig úgy élt, mint a vele egykorú lányok a húszas éveik alatt: szeretett, szerették, összetörték a szívét, boldoggá tették. Akkor, azon a sorsfordító napon, amikor élete szerelme besétált az ajtón, épp' a lelkét próbálta összerakni egy szörnyű kapcsolat után.

- Nem tudom mennyi idő telt el, míg észrevettem, tetszem annak a srácnak, aki mindennap bejárt hozzám műszakkezdés előtt a kávéját meginni. Tamás Gyuri vagyok - így mutatkozott be, immár a sokadik alkalom után. Nem tudom, mikor, hogyan lett szerelem, közös élettervezés a nagy beszélgetésekből. A megismerkedésünket követő két év múlva pedig kapcsolatunk első gyümölcse is megszületett.

A fiatalasszony terhessége gond nélkül zajlott, a vizsgálatok sem jeleztek rendellenességet a várandóság során. Csak a születése után derült ki a kisbabáról, Annáról, hogy Down-szindrómás. Szerencsére a genetikai betegség legenyhébb típusa alakult ki nála: értelmi képességeivel nincs gond, mindössze érzékenyebb kortársainál.

A kétéves Gergő igazi kis rosszcsont, mindig valami huncutságon töri a fejét. Nővére, a nyolcesztendős Anna nyugodt, jó kislány. Persze azért sokszor előfordul, hogy közös csínyt eszelnek ki a tesók

- Nem állítom, hogy nem törtem össze - így Viki. - De Gyuri erőt adott, azt mondta: a kislányunknak minden szeretetünket oda fogjuk adni. Ő nem fogja megtapasztalni azt, milyen szeretet nélkül felnőni. Annát rendszeresen hordanunk kellett orvoshoz, fejlesztésekre. Féltem még egy gyereket vállalni. Akkor is rettegtem, amikor hét év múlva újabb élet fogant meg bennem. Rettegtem, hogy ő is beteg lesz. Gergő 2015-ben teljesen egészségesen jött a világra. Nem volt nálunk boldogabb család akkoriban. Tudod, kezdtem elhinni, hogy vége a sok szenvedésnek. Csemetéink szépen növekedtek, Gyuri dolgozott, szabadidejében horgászott, én a kicsiket nevelgettem otthon. Olyan szép volt minden, mint a mesékben.

Egészen tavaly nyárig, amikor az apuka egyik percről a másikra rosszul lett. Bár azt megelőzően sem érezte magát túl jól: fáradt volt, dagadt a bokája is, de az orvoshoz menetelt csak húzta, halasztotta.

- Azt mondta, majd a gyár nyári leállása idején elmegy. Ráparancsoltam. A doktornő, aki a körzeti orvosunkat helyettesítette, megvizsgálta és azonnal az ügyeletre küldte. Innentől felgyorsultak a dolgok. Hamarosan kiderült, hogy Gyurinak a szívével van gond. Meg kell műteni, ki kell cserélni a szívbillentyűit. Ám erre végül nem jutott idő.

Gyuri eközben hol otthon volt, hol kórházban. Azt senki sem mondta Vikiéknek, mekkora a baj. Bár a fiatalasszony látta, hogy épül le, hogy lesz egyre rosszabbul élete párja.

Az utolsó időszakban Gyuri sokat fulladt. Alig evett. Azon a napon, amikor utoljára otthon volt, már Viki vezette ki a mosdóba is. Nem tudott egyedül menni sem. Érte jött a mentő, kórházba szállították. Viki rohant utána, mert Gyuri üzent neki. Mindössze annyit: várlak.

- Azon a délutánon, az intenzív osztályon, végig fogta a kezemet. Egy percre sem engedte el. Mosolygott rám, beszélgettünk. Hétköznapi dolgokról. Hogy mit kell majd csinálnia a ház körül, ha végre hazajöhet.

Hajnalban Gyuri örökre elment. Alig pár hónappal az első rosszulléte után, októberben a szíve feladta a küzdelmet.

- Először haragudtam rá, hogy itt hagyott bennünket. Pedig megígérte, mindig mellettünk marad. Nem látja a gyerekeit felnőni. Miért tette ezt velünk?

Viki a fájdalmában nem maradt egyedül. Szerettei mellette állnak, segítik, legyen szó bármiről.

Az anyuka tartotta, tartja is magát keményen, ám a kislány, Anna sokáig nagyon szenvedett az apukája hiányától. Pszichológus is kezelte.

- Nem volt könnyű az első karácsony Gyuri nélkül. De igyekeztünk egymásból erőt meríteni a kicsikkel. Sokat nevettünk, vidámak voltunk, mint amikor még együtt volt az egész család. Most, a mindennapokban is így próbálunk élni. Nem azt nézzük, hogy apa már nincs velünk. Hanem hálát adunk a sorsnak, hogy ismerhettük őt és szeretett bennünket. Nem azt mondom, hogy mindig úgy, aszerint éltünk, ahogy a nagykönyvben meg van írva. De semmiért sem adnánk oda azt az időt, amit vele tölthettünk...