Nem akart hős lenni - '56 Koholt vádak alapján ítélték el a jeles olajipari szakembert

December 17-én temetik az életének 90. évében meghalt Farkas Béla olajipari mérnököt, a Lovászi Munkástanács elnökét – aki rövid időre a Zala megyei munkástanács elnöke is volt –, az 1956-os forradalom kiemelkedő alakját. Csendes, nyugodt, kiegyensúlyozott ember volt. Szavatartó, becsületes és rendkívül jó szakember. Emberségéért, tisztességéért és szakmai tudásáért tisztelték kollégái éppúgy, mint beosztottai. Csornán született, hatan voltak testvérek. 1945-ben érettségizett a soproni bencéseknél, majd felvették a bányamérnöki egyetemre. 1950-ben végzett, s Lovásziban kezdte a mérnöki munkát. Itt nősült meg, itt születtek gyermekei.

1956 ősze családi gyásszal indult: feleségének édesapja, a sokat üldözött tanító, aki nemzedékeket nevelt fel Dobriban, majd kitelepítették, éppen egy jó állást kapott párjával együtt, amikor a költöztető teherautó karambolozott, és a két utas meghalt. E súlyos családi tragédia rendezése közben tört ki a forradalom. A távoli ország-gondok egyszeriben helyben is rendezendő valósággá váltak. 1956. október 26-án Farkas Bélát megválasztották a megye egyik legnagyobb létszámú vállalatánál a munkástanács vezetőjének. Nem követeltek mást, mint sok helyütt az országban: a szovjet csapatok kivonása, amnesztia a felkelőknek, nemzeti kormány alakulása, október 6-a nemzeti ünnep legyen, az ország vezetésébe magyar embereket, szovjet tankoknak olajat nem adnak, uránbányákat magyar kézbe, legyen szabad a vallásgyakorlás, a hadifoglyokat engedjék haza a Szovjetunióból és a sztálinisták távozzanak a közéletből.

„Én nem akarok hős lenni! Én egy hétköznapi ember voltam, vagyok, aki részt vett az eseményekben, mert egyetértett céljaival...” - mondta a róla szóló könyv szerzőjének Farkas Béla. Fotó: Hóbor József

Farkas Béla higgadtsága kellett ahhoz, hogy az indulatok elszabadulásának gátat szabjanak: a káderlapokat elégették, a szakmához nem értő párttag vezetőket képzettségüknek megfelelő munkával bízták meg. A helyi ÁVÓ-sokkal megegyeztek, sőt bevonták őket a munkába: munkás-katona tanácsként működtek. Megszervezték a tájékoztatást: naponta frissített munkáshíradót adtak ki. Gondoskodtak az olajmező szakszerű működtetéséről. Bekapcsolódtak a Dunántúli Olajipari Munkástanács vezetésébe is, kapcsolatot tartottak a budapesti olajosokkal, később a Nagybudapesti Munkástanáccsal is. Farkas Bélát október 28-án a Zala megyei Nemzeti Tanács elnökévé választotta, ő azonban a megbízatást visszaadta, a lovászi ügyek intézését fontosabbnak tartotta.

Az olajszállítást még a forradalom alatt, a munkástanács határozatának megfelelően leállították, a termelést pedig november 4-én, a szovjet beavatkozás hírére. Csatlakoztak a Nagybudapesti Munkástanács híres Memorandumához a dolgozók teljes egyetértésével. Mindezek ellenére a szovjet és az állami kontroll mellett Farkas Béla vezette az üzemet, mint munkástanács elnök egészen 1957. március elejéig. 1957. március 4-én letartóztatták, hosszú, gyötrő kihallgatás-sorozat következett. Közben feleségét elbocsátották, a lakásból kiköltöztették, Juditka a két pici gyermekkel földönfutó lett. A kihallgatások semmit sem tudtak bizonyítani, minden vád hamisnak bizonyult. Az előzetest újra meg újra hosszabbították. Végül több, mint egy év után a koholt vádak összeálltak. Az úgynevezett Majerszky-perben, ahol 13 mérnököt, technikust ítéltek el, a legsúlyosabb büntetést, 13 év börtönt róttak ki rá.

Az ország tíz börtönében töltött (az előzetes fogva tartással együtt) több mint hét évet. A börtönben megőrizte tetterejét. Készített egy német-magyar szótárt a társainak, akiket tanított, egy magyar-cigány szótárt egy zárkatársától tanulva, számos szakmai feljegyzést. Kitanulta a lakatos, a vízszerelő szakmákat. Amnesztiával szabadult 1958. március 28-án. Bár elhatározta, hogy az olajiparral minden kapcsolatot megszakít, hamarosan visszahívták és igen komoly feladatot kapott: a frissen feltárt orosházi mező termelésbe állítását bízták rá. A jogfosztás hatálya alól csak évekkel később mentesítették. Mindvégig éreztették: tudjuk, hol voltál.

A sikeres mérnöki munka Szolnokon, a trösztben folytatódott. Részt vett az ifjú mérnökök, technikusok képzésében, számos szakkönyvet írt. Szolnokról ment nyugdíjba, majd gyermekeihez közel, Budajenőre költözött.

De a haza nem volt hálás. Az eseményeket feldolgozó két filmben is beszélt, egy kötet is megjelent róla – de kitüntetést, a nemzet elismerését, háláját nem kapta meg. Igaz, sohasem tolakodott, nem törtetett. A róla írott könyv megjelenésének feltételéül azt szabta nekem: „Én nem akarok hős lenni! Én egy hétköznapi ember voltam, vagyok, aki részt vett az eseményekben, mert egyetértett céljaival, de nem vagyok a mindenhol ott volt, mindent ő csinált típus, aki mindenre azt mondja, én, én".

Hóbor József