Milyenek az amerikai magyarok? - Szabó Ágnes könyvet írt a nagy döntésekről és a sehova tartozásról

Szabó Ágnes nemrég mutatta be könyvét Nagykanizsán, a Hevesi Sándor Művelődési Központban. Nem véletlen a helyszín, a város, hiszen itt látta meg a napvilágot.  Ma a budapesti, Pitypang utcai általános iskolában tanít magyart és táncot. 2013-ban a Kőrösi Csoma Program keretében kapott lehetőséget arra, hogy fél évig gyermekeknek és felnőtteknek magyar nyelv és irodalmat, néprajzot, illetve néptáncot tanítson az Amerikai Egyesült Államokban. Állítja: ez idő alatt fantasztikus embereket ismerhetett meg, róluk szól könyve.

– Álomba illő volt az az időszak az életemből, még akkor is, ha a rengeteg munka jelentős alkalmazkodást követelt meg tőlem, és távol voltam a gyermekeimtől – bocsátotta előre. – Hiszen a színtiszta amerikai valóságba nyerhettem bepillantást, rengeteget taníthattam és sok új barátot is sikerült szereznem.

Szabó Ágnes a könyvével a nagykanizsai bemutatón. Fotó: Szakony Attila

Szabó Ágnes egy véletlen folytán került be a programba, kolléganője hívta fel a figyelmét rá.

– Rögtön éreztem, hogy igen, ez nekem szól – jelentette ki. – Azonban a fiam éppen abban az évben, tavasszal érettségizett, ezért megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha kimennék több hónapra az USA-ba? Meglepetésemre gondolkodás nélkül rávágta, hogy persze mama, az jó ötlet, ha nem vagy a sarkamban...

Innét felpörögtek az események. Pályázott és nyert.

– Amerikában sok magyar iskola működik, amit az is jelez, hogy magyarországi ösztöndíjasok 15-en voltunk – folytatta. – Én Los Angelesben éltem és dolgoztam, ezen kívül minden hónap utolsó hétvégéjét Las Vegas-ban töltöttem az ottani magyarokkal. Los Angelesben 150 ezer, Las Vegas-ban pedig 40 ezer magyar él, akik tartják is a magyarságukat. Nem is hinnék, igaz? Úgy vélem, ők egytől egyik kivételes emberek. Hogy miért? Mert életük egy (vagy éppen több) pontján, amikor elágazáshoz értek, felvállaltak egy döntést, és azt tántoríthatatlanul végig is vitték. Például azt, hogy egy erősen asszimiláló közegben magyarok tudtak maradni. Vagy hogy igazából sehol nincsenek otthon...

Persze, volt más tapasztalat is. Egyik interjúalanya, aki még a hetvenes években disszidált, azt mondta, hogy amíg magyaroknak dolgozott, nem tudott megtanulni angolul és valahogy mindig azt érezte, kevesebb fizetést kap annál, amit megígértek neki. Nagyot bukott és akkor megfogadta: magyarhoz soha többé nem megy dolgozni.

Interjúalanyai – vagy inkább fogalmazzunk úgy, barátai – közül Ágnes Anna Lynn Reeves-t emelte ki.

– Különleges nő. Felvállalja, hogy nem sikerültek a párkapcsolatai, nincsenek gyermekei, helyette Hollywood-ban filmfesztiválról filmfesztiválra jár – mesélte. – Felvállalja, hogy kedvenc színésze nevét vette fel. Elmesélte, hogyan jött el Budapestről éppen egy olyan pillanatban, amikor mindent megkaphatott volna  – filmes akart lenni –, de már a zsebében volt a repülőjegy. Ő akkor úgy döntött: új életet kezd. "Ha otthon maradok, jobban meg kell küzdenem az életben maradásért..., és az üressé tenné az életemet. Most viszont hiába érzem magad boldognak, mégsem vagyok az! Nem tartozom se ide, se oda. Nem érzem magam amerikai magyarnak, mondjuk, felvettem a szokásaikat, de nem tudom igazán, milyen az amerikai. Van bennem is egyfajta önzőség, mint bennük, de nem tartozom Magyarországhoz sem, mert egy csomó mindent észreveszek, amit már nem bírnék elviselni ott. Erről szólna különben a filmem is, a sehova tartozásról! Hogy idejövök Magyarországra látogatóba, s éreztetik velem rögtön, hogy én nem itt lakom. Az USA-ban meg, ha kinyitom a számat, rögtön tudják, hogy  onnan való se vagyok." – mesélte Ágnesnek.

– Visszamenne? – tán felesleges is ezt kérdezni Szabó Ágnestől.

– Visszamegyek! – jelentette ki végül.