Rendszerváltók - Dr. Marx Gyula, az MDF alapító tagja: Politizálni kötelesség

- Ön 1988. decemberében az MDF zalaegerszegi szervezetének alapító tagja lett. Mit jelentett önnek korábban a politika?

- A politika kisgyermekkorom óta érdekelt. Édesapámnak volt erre befolyása, aki nekünk gyerekeknek sokszor mondta: "mindennel foglalkozhattok, csak a politikát kerüljétek el."  Álláspontja annyira érdekessé tette számomra a politikát, hogy egyre jobban és jobban érdekelt és foglalkoztatott.

- Most, ennyi idősen mit gondol: hiba politizálni, vagy nem?

- Szerintem kötelesség - szelíden mondja. - Mindenhol - még egy diktatúrában is - a maga helyén az ember tegye meg azt, amit a legjobbnak lát egy adott szituációban.

- Akkor is kötelességünk politizálni, amikor tudva tudjuk, hogy pusztába kiáltott szó minden szavunk?

- Igen, akkor is, és még tovább megyek, még akkor is, ha nem arra tendálnak a dolgok, amerre eredetileg szerettük volna. Kinek-kinek van egy világképe, nekem is - ehhez igyekszem a környezetemet alakítani, amire rengeteg apró és néhány nagyobb lehetőség adódik. Arra a személyre, aki valamilyen vonatkozásban minőségit teljesít, aki hiteles és nívós, arra mindig hallgatnak. Hogy konkrétan magamról beszéljek, nekem elsősorban emberségben kellett olyat prezentálnom a közösségnek, a betegeimnek, a városnak, aminek eredményeként óriási táborom volt eleve, mikor jelölt lettem 1989. szeptemberében.

- Nem tapasztalta-e Ön, hogy a minőségi munka keltette presztizs abban a pillanatban megcsappan, mikor az embereknek a saját bőrüket kell a vásárra vinni?

- El azért nem tűnik, ha meg is halványul. Megtapasztaltam azt is, hogy az ellentábor vezetői mindig tüzetesen figyelik azt, mit csinálunk. Az emberséget mindenképpen értékelik - esetleg irigylik is -, ha csak olyan gesztust nem teszünk, ami mindent elutasít, ami az ő törekvéseiket érinti. Persze ezután is figyelnek ránk. Beleépítik a tevékenységükbe, amit sugárzunk. Ez a kölcsönösségi folyamat bizonyára nehezebben zajlik egy olyan szigorú diktatúrában, ahol a hatalom instabil, és bukása egy hajszálon múlik, de nekem szerencsém volt. Dr. Kustos Lajos tanácselnöksége idején hosszan voltam körzeti orvos, rokonszenvvel volt irántam, sőt, mikor már az egész rendszer fellazult, akkor direkt segítségemre volt, hogy az általam fontosnak tartott  szociális vagy egészségügyi programot meg is valósíthassam. Hatalmi szempontból senki sem voltam, de mégis tényező a város életében történt  intézkedésekben.

- Gondolta-e Ön bármikor is életében, hogy megdőlhet a szocialista rendszer?

- Igen, gondoltam. Semmiféle diktatúra nem tud úgy beágyazódni, hogy a nemzedékváltásokon keresztül fel ne lazuljon egy elviselhető szintig. Azt, hogy még saját szememmel látom a Szovjetunió felbomlását, arra nem gondoltam.

Dr. Marx Gyula. Fotó: Matyovszky Márta

- Térjünk vissza 1988. decemberéhez.

- Az MDF zalaegerszegi szervezete a városi művelődési központban alakult meg, az mszp-és Kovács Flórián igazgatósága alatt, ott kaptunk helyet arra az összejövetelre, ahol huszonketten voltunk. Minden külön propaganda nélkül jelentek ott meg barátok, eszmetársak, akikben megbíztunk, mikor kimondtuk, hogy létrejött a helyi szervezet. Később a jegyző tudtával és jóváhagyásával a közismert MDF iroda lett összejöveteleink helyszíne, ahol meghányhattuk-vethettük a város érdekében született gondolatokat, előadókat hívhattunk meg. Biztosak voltunk a fordulatban. Lakitelekről tudtunk, mert volt is közöttünk olyan, aki személyesen is járt ott, és hozott információkat.

- Ki volt a kovász abban az időszakban?

- Országosan Antall és a köre - Lezsák Sándor, Für Lajos, Boross Péter, Csurka István. Antall Józseffel nekem  még politikai szerepünk előtt volt  találkozásom egy kongresszuson, amit az Orvostörténeti Múzeum  rendezett, és ahol kizárólag idegen nyelven lehetett szólni. Ott én németül adtam elő, emlékezett erre később. Még nem volt meg a fordulatos népszavazás, mikor megkért, hogy menjek el Ausztriába, és több településen referáljak a honi jobboldali eseményekről. Kérésének eleget is tettem. Itt Zalában pedig Kováts Flórián volt az, aki a háttérből segített nekünk. Később sokan csatlakoztak hozzánk olyanok is, akik aztán más pártokban találták meg a saját lehetőségeiket.

– Igazán izgalmas helyzet: az 1990. tavaszán zajlott, első szabad általános választásokig Ön egy szocialista parlamentben lett néhányad magával MDF-es képviselő, miután 1989. őszén a be nem töltött képviselői helyre kiírt választást Zala megyében Ön nyerte meg. Mit jelentett Önnek, hogy képviselővé vált?

- "Ráléphettem végre arra a pályára, amire régóta vágytam, ahol talán már rég ott lettem volna, ha nincs 1945. Most kezdek a helyemre kerülni" - gondoltam. Szívvel, lélekkel tevékenykedhettem a politikában, mert akkor már  nyugdíjba vonultam orvosként - a két feladatot együtt vinni képtelenség is lett volna.

- Akkor az Önre nem vonatkozott az a lelkiállapot, amit Beke Kata mdf-es sikert követően megjelent könyve címe olyan jól kifejezett: Jézusmária győztünk!

- Nem, egyáltalán nem, annak ellenére, hogy az első időszakban nem voltam semmiben sem annyira biztos, mint ahogy utólag látszik. Németh Miklós olyannyira korrekt volt, hogy a leköszönésünk után, már az Országház előtti téren mégegyszer oda is mentem hozzá, hogy ezt szóvá tegyem és megköszönjem.

- Hogy látta: tudta az 1990. tavaszán megalakult Parlament, hogy mi a dolga?

- Nagyon sok lelkes ember került be, és nem egy "igazi világmegváltó", akitől - akkor is azt gondoltam, hogy - az Isten mentsen meg. Rossz érzéssel figyeltem ezt. De sok olyan derék ember is volt, akivel össze lehetett fogni, s a dolgok elindulhattak a jó irányba. Antallról akkor még senki sem tudta, hogy halálos beteg. Ő igazán a megfelelő embernek látszott, és akkor abban a tudatban  tevékenykedtünk, hogy hosszasan együttműködhetünk vele. Olyannyira rátermett volt, amilyen ritkán adódik egy ország életében - nem is értem a Gondviselést, hogy mért szabta ilyen rövidre a lehetőségeit. Deáki alkat lett volna, de Kohl és Churchill eszembe jut e vonatkozásban. Csengey Dénes halála következtében lettem országgyűlési képviselő 1991. tavaszán másodszor, mert különben az volt a véleményem, hogy az öregemberek maradjanak otthon.

- De hát Ön akkor még alig múlt hatvan, mit csinált volna?

- Nem találom véletlennek a 62 éves határt a nyugdíjazásra, a hatvankettes egy jelzés. Azt gondoltam, jöjjön az ifjabb nemzedék. A tétlenségtől nem tartottam. Ezenkívül megjegyzem, hogy még életemben nem unatkoztam. Farigcsáltam volna - mutat a könyves szekrény tetején álló színesre festett faszobrocskákra, melyek bibliai történetek megjelenítésére hivatottak - mérgelődtem volna a négy fal között a politikán, vagy olvasgattam volna.

- Vagy fordítgatott volna Marxot, igaz? - vetem közbe, utalva arra, hogy megjelent öt éve magyarul Reinhard Marx bíboros kritikai műve Karl Marx Tőkéjéről Marx doktor fordításában.

- Igen-igen! - nevet. - Reinhard Marx ma sem akárki ám, jelenleg ő a pápa után a második ember! Találkoztam vele a Szent István Kiadó könyvbemutatóján, kölcsönös tisztelettel üdvözöltük egymást, aztán ki-ki ment szűkebb pátriájába, én Zalába, ő meg Münchenbe. Na tehát hiába is képzeltem úgy, hogy visszavonulok, és legyen az ifjabbaké a politika, csak képviselő lettem mégegyszer, de aztán teljesen visszavonultam 1998-ban - bár csak a közélettől, a politikát a mai napig figyelem.

- Mit kíván unokái, vagy dédunokái életében megvalósulni?

- Azt remélem, hogy ha unokáim még nem is, de három dédunokám már olyan körülmények között fog élni, amit kívánnék az országnak és nekik. Azt hiszem, az ő idejükben nivellálódnak a jelenlegi különbségek az európai uniós tagországok között, de legesleginkább azt szeretném, hogy békében élhessenek. Magam számára a gazdagság, a birtoklás soha nem volt cél - egy alapszükségleteket kielégítő értelmiségi létre vágytam: fedél, elemózsia, könyvek; hogy hasznos lehessek, bármilyen poszton is - nekem ez megadatott, remélem, hogy sokak számára is. A család számomra rendkívül fontos, minden leszármazottamat arra biztattam, hogy kedve szerinti pályára menjen, s úgy látom, ez eddig minden felnőtt korba jutott unokámnak sikerült. Elégedett, sőt mondhatom, hogy boldog ember vagyok.