Napilap a menekülttáborban

Az újság kötetben található utolsó, karácsonyi számának fejléce

A lengyel emberek a körülményekhez viszonyítva igyekeztek otthonosan berendezni az életüket ideiglenes új hazájukban, a dél-zalai városban például saját napilapot is készítettek. A napi hírekkel, aktualitásokkal, a háború folyásáról és hazájukat érintő információkkal, illetve városi témákkal foglalkozó újságot kettő, A4 méretű lapra írták, a kezdeti időkben kézzel, aztán valahonnét egy írógép is került. Az illusztrációkat kézzel rajzolták, sőt, hasonló módon készültek a hirdetések is, köztük az, amelyik Nagykanizsa és Zala megye díszpolgára, Fejtő Ferenc nagyapjának, Fischl Ferencnek a könyv- és papírkereskedését ajánlja az olvasók figyelmébe. (Azt nem tudni, hogy e hirdetésekből bevétele is származott-e a szerkesztőségnek, vagy ingyenesek voltak és pusztán a táborlakók figyelmének felkeltését célozták.) Az újságról egyébként semmi pontosat nem tudunk, nincs információ a szerzőkről, a szerkesztőségről, a terjesztett példányszámról. Azt sem tudni, hogy pontosan mettől meddig jelent meg a lap, de az biztos, hogy alig három héttel a világháború 1939. szeptember 1-jei kirobbanása után érkeztek Kanizsára az első lengyel menekültek.

Dr. Szabó Csaba és Tarnóczky Attila a könyvvel. Fotó: Szakony Attila

És az is tény, hogy dr. Szabó Csabának, a városi kórház volt főigazgatójának a birtokában vannak a tábori újság 1940-es töredékévének lefűzött példányai. A 209 lapból összefűzött kötet a tábori újság 62., 1940. október 12-én megjelent számával indul, az utolsó pedig az év végi, 126. szám.

Dr. Szabó Csaba személyesen is érintett a lengyel menekültek ügyében: egyrészt édesapja, dr. Szabó György, a Csengery utcai menekülttáborral szemben elhelyezkedő barakk-kórház katonai orvosa, valamint lengyel származású felesége, illetve az ő édesanyja révén, aki maga is a táborban lakott egy ideig.

– Anyósom éppen úton volt Lengyelország közepén a család egyik felétől a másikhoz, amikor meg kellett szakítania az utazását, mert benyomultak az országba a németek – idézte fel. – Ide, Nagykanizsára került, az itteni táborba, huszonpár éves volt csak. Az pedig teljesen véletlenül alakult úgy, hogy a lengyel internálótábor a katonai barakk-kórházzal szemben, a Csengery 86-88 alatti volt kávégyár területén jött létre. Ami viszont már nem a véletlen műve, sőt, kifejezetten logikus: hogy ha az ezernél is több lengyel menekültnek otthont adó táborban valami egészségügyi probléma merült fel, akkor a barakk-kórház orvosai, köztük édesapám ment át hozzájuk. Ennek megfelelően barátságok, sőt, szakmai együttműködések alakultak ki. Apám a lengyel tábor egyik orvosával, dr. Jan Novicki-vel olyan jó barátságba került, hogy a szocializmus idején a családjaink látogatóba jártak egymáshoz. És talán az is nyilvánvaló, hogy a lengyelek közül jó páran Kanizsán maradtak és itt alapítottak családot.

A katonakórház személyzete, kiegészülve 3 civil lengyel orvossal. A jobb szélen dr. Jan Novicki, jobbról a 3. pedig dr. Szabó György

Dr. Szabó Csaba hozzátette: érdekes, hogy a lengyel szívekben akkor élő németgyűlölet ellenére édesapja Novicki doktorral németül kommunikált.

– Gyakran téma volt, hogy mennyire utálja a németeket Jan bácsi – mesélte a volt főigazgató. – Ezért kicsit furán hatott, hogy mégis ezen a nyelven beszélgettek. Igaz, amikor aztán később találkoztunk az egyébként utolsó éveiig aktív orvosként ténykedő Jan bácsival és én oroszul elegyedtem beszédbe vele, folyton azt fejtegette, hogy ő mennyire utálja ezt a nyelvet (is).

Az orvos arról is beszélt: a tábori lapot az hívhatta életre, hogy cenzúrázatlan rádióadással hazánkban nem nagyon találtak abban az időben sem a lengyelek, sem mások. Viszont érdekelte őket, hogy mi történik a világban, merre tart a háború és mi a helyzet odahaza.

– A körülményekhez képest ez egy jól szerkesztett kiadvány volt – folytatta. – Amikor a tábort felszámolták, anyósom a lefűzött számokat tartalmazó kötetet elhozta és ezzel a pusztulástól mentette meg. A könyv a család féltve őrzött kincse, de ráébredtem, a közt illeti. Ám nem akartam akárki kezébe adni, így került képbe Tarnóczky Attila, akinek a közvetítésével a Thúry György Múzeum rendelkezésére bocsátom ezt a családi relikviát és egyben nagyon fontos kordokumentumot.