Pékmester a forradalomban

Zala megye legnépesebb településének szaporodó lakossága s a környező birtokait innen igazgató földesúr kiszolgálása biztos kenyérkeresetet jelentett minden letelepedő kézművesnek. Számítását, úgy tűnik, ő is megtalálta, mivel kifizetett számlái igen jó anyagi körülményekről árulkodnak. 1797-ben polgárjogot szerzett, s innentől kezdve a város ügyeibe is beleszólhatott. Meg is tette, mégpedig eredménnyel, hiszen 1809-ben a kamarási, pár évvel később pedig már a városbírói tisztséget töltötte be.

Fia, Flórián inkább a pékmesterséget választotta, s elég jól megélhetett ebből, mert 1822-ben már háza volt a piarista templom közelében. Apja közélet iránti érdeklődését ő is örökölte, hiszen 1839-ben tanácsosként, 1848-ban pedig már városbíróként szerepel a forrásokban. Bíróvá választásakor még nem sejthette, hogy hamarosan micsoda események forgatagába kerül és mekkora felelősség nehezedik majd vállaira.

A pesti események híre 1848. március 19-én érkezett meg Kanizsára. A polgárok még aznap délután és este a kabátjukra kokárdát tűzve a felső templomhoz s a városházához vonultak, és nemzetiszín zászlókkal, szónoklatokkal, díszes kivilágítással ünnepelték a forradalmat. Eközben persze a város vezetői sem tétlenkedtek. Albanich Flórián városbíró, Babóchay János népszószóló és Tóth Lajos főjegyző Nagykanizsa lakosai nevében feliratot intézett az országgyűléshez. Üdvözölték a sajtószabadság megszületését, a közteherviselést, a felelős kormány megalakulását, az úrbéri viszonyok eltörlését, a nemzetőrség létrehozását és a népképviselet bevezetését. Majd a pesti 12 pontban leírtakat magukévá téve kiegészítették azt az „alkotmányos szellemű" tanítói szabadságnak, az egyházi javak kisajátításának, valamint a szerencsejátékok eltörlésének követelésével. Mindezt 600 kanizsai polgár aláírása zárta.

Albanich Flórian egykori síremléke. Fotó: Zala Megyei Levéltár

Időközben spontán módon megindult a helyi nemzetőrség szervezése, amelyből Albanich Flórián is derekasan kivette a részét. Két hónap múlva, júniusban, amikor a megye és Csány László kormánybiztos a horvát határszélen kialakult, kiélezett helyzet miatt önkéntesek jelentkezését kérte, a városbíró az elsők között ajánlkozott, s hamarosan mintegy 300 főnyi kanizsai nemzetőr vonult a Dráva-vonal védelmére. Közben június 15-én országgyűlési képviselő-választásra került sor, ahol a szavazás folyamán az induló jelöltek (Bója Gergely, Babóchay János és Chernel Ignác) hívei között rendkívül feszült hangulat keletkezett. Albanich igyekezett a rendet fenntartani, s megtiltotta, hogy a választás helyszínén bárki fegyverrel vagy bottal jelenjen meg. De ez mit sem ért, mert különösen Bója és Babóchay emberei mind agresszívebbé váltak. A városbíró folyvást a két tábor közötti térségben járkált, s megkísérelte csillapítani az indulatokat. Miután egy helybeli német varga kijelentette, hogy „ő itt semmi bírót nem ismer," a két párt tagjai egymásnak estek. A verekedésben többen meghaltak és számosan megsebesültek. Ezek után következett volna július 4-én a városi tisztújítás. Ezt azonban egyelőre elhalasztották, Albanich Flórián tehát továbbra is bíró maradt.

Szeptemberben bekövetkezett a horvát megszállás. A katonaság jelenléte és teljesíthetetlen elvárásai mindkét részről kölcsönös erőszakoskodásokat eredményeztek. S a városbírónak ismét két ellenséges tábor között kellet közvetítenie: Amennyire lehetett, a város védelme érdekében ki kellett elégíteni a megszállók követeléseit, odaadni élelmet, takarmányt, szállást, fogatokat stb. Ugyanakkor féken kellett tartani a heves vérű kanizsaiakat is, akik folyton összetűzésbe keveredtek velük, s meg akarták támadni az utánpótlási szállítmányokat, miközben a közelben nem volt őket támogató, magyar haderő.

A horvátokat október elején sikerült kiűzni a városból, de ez csak lélegzetvételnyi szünetet jelentett, hiszen a császári fősereg év végén meginduló támadása folytán 1849 január elején Kanizsát újból ellenséges csapatok lepték el. A lakosok ellenérzései ezúttal is sokféle formában törtek felszínre. A kocsmákban és éjjel az utcákon Kossuthot éltették, a császári kiáltványokat meggyalázták és olvashatatlanná tették. Albanich ekkor is óvta őket a túlkapásoktól, mert tudta, hogy a város ki van szolgáltatva a közelben állomásozó csapatok túlerejének. Május 21-én a császáriak eltávoztak, 26-án pedig már Csertán Sándor, a megye újonnan kinevezett kormánybiztosa buzdította további ellenállásra a polgárokat. Biztatni nem nagyon kellett őket, hiszen tették azok maguktól is a dolgukat. Mikor a Kanizsát 1849. július 14-én véglegesen elfoglaló császáriakon két nap múlva az errefelé portyázó somogyi önkéntes huszárok rajtaütöttek, a nép azonnal melléjük állt. Albanich – mondván, hogy rendes katonaság híján nem lehet népfölkelést hirdetni, s így csak a biztos romlásba viszik a várost – igyekezett csillapítani a jelenlévőket. Erre azok ellene fordultak. Összetörték boltjának berendezését, s a kifliket, zsemlyéket kihajigálták az utcára. Közben a császáriak lőni kezdték a várost, a huszárok elmenekültek, s mindennek 20000 Ft hadisarc lett a következménye.

A fentieket összegezve elmondhatjuk, nem véletlen, hogy mind a horvát, mind az osztrák katonai vezetés ellenséges érzületűnek nyilvánította a várost. A felettébb kényes helyzetekben sokszor igen sokat számított Albanich Flórián kiváló diplomáciai érzéke, amely hol több, hol kevesebb sikert hozott. Számára az elsődleges mindig a város polgárainak védelme volt. Az előforduló kilengéseknél általában igyekezett a császári hatóságok számára is elfogadható magyarázatot találni a történtekre. A megszállók vagy hittek neki, vagy nem, helytállása azonban példaértékű maradt. Nemhiába mondta róla Csertán Sándor kormánybiztos, hogy „ámbár csak egyszerű pékmester, mégis kitett sok alispányokon."