2014.03.21. 13:55

Nem középiskolás fokon tanítani

Úgy vélem, az eddigi életem története nagyon hiányos volna, ha nem térnék ki arra, hogy az oktató és a kutató munkám mellett igen sokoldalú tudományos ismeretterjesztést végeztem.

Több mint öt évtizede jártam és járom országunkat, hogy tudást közvetítsek az érdeklődőknek. Bizonyára az ezres számot is jóval meghaladó előadást tartottam gyárakban, egyetemeken, művelődési intézményekben, középiskolákban és főiskolákon. Erre a tevékenységre két ok ösztönzött. Közülük az egyik az volt, hogy az így keresett pénz, révén a nincstelenség állapotából kiindulva megteremtsem az elemi létfeltételeket önmagunk számára. (Midőn 1959-ben az akkor harmadéves feleségemmel összeházasodtunk, nem volt semmink, és esztendőkön át egy 6 négyzetméteres fürdőszobában éltünk, mint albérlők. Szegény szüleinktől pedig semmiféle támogatást nem kaphattunk, és emiatt sokat kellett dolgoznom azért, hogy sikerüljön lakásra és más egyéb szükséges dolgokra szert tennünk.)

Az ismeretterjesztésre ösztönző másik ok az volt, hogy nem felejthettem el, milyen nyomorúságos környezetből származom, és ezért erkölcsi kötelességemnek tekintettem, hogy az érdeklődő embereknek tudást közvetítsek, hogy kicsit megvalósítsam József Attila szándékát, azt, hogy egész népemet fogom, nem középiskolás fokon tanítani.

Az ötvenötödik érettségi találkozónk a zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnázium főbejáratánál. Az első sorban balról a harmadik Németh János, az immár Kossuth-díjas keramikus művész. Közvetlenül mögötte földim, Balogh Zoltán orvos, aki sokat tett a Hévizi-tót megmentéséért. A bal oldalon az oszlophoz támaszkodó Buzády Tibor Nyugat-Németországból 816 teherautónyi összegyűjtött adományt és három harangot küldött szülőhazájának, majd pedig a volt gimnáziumunk diákjai részére alapítványt hozott létre. A jobb felső sarokban pedig én állok. Fotó: Archív

A szóban forgó munka rengeteg élménnyel gazdagított. Leírhatatlan érzést jelentett ugyanis az, hogy jó egynéhányszor (például a szegedi Juhász Gyula Főiskolán, Diósgyőrött, Szekszárdon, Debrecenben, Nagykanizsán, a felvidéki Nyitra mai egyetemén és sok más helyen) több száz hallgatónak tarthattam előadást vagy előadássorozatot. Továbbá az is, hogy az érdeklődők a Kádár-időszakban mennyire hálásan fogadták az árnyalt-racionális beszédet. Jellemző ebből a szempontból, hogy amikor 1978 márciusában egy négyrészes sorozatot tartottam az Erkel Ferenc nevét viselő nagykanizsai művelődési házban (ez az épület ma már a Hit Gyülekezete tulajdona), akkor a résztvevők száma folyamatosan emelkedett, és a negyedik előadásra másfélszer annyi érdeklődő jelent meg, mint amennyien az első alkalommal jelen voltak

Az általam igen sokszor társadalmi munkában tartott ismeretterjesztő előadások rengeteg szép élménnyel gazdagítottak engem, amelyekre most nyolcvankét évesen boldogan emlékezem vissza. Ezen élmények közül megemlítek néhányat. A szegedi Juhász Gyula Főiskolára három alkalommal is meghívtak, hogy az ottani Esze Tamás Kollégium nyitó előadását tartsam meg (1974-1976). Ezek az összejövetelek este fél nyolckor kezdődtek. Keretükben másfél órás előadás hangzott el, majd pedig ugyanilyen időtartamú ankét következett. Az utóbbin nyíltan, a kényes kérdéseket sem megkerülve vitattunk meg igen fontos problémákat. Ezekre, a rendezvényekre egyébként az akkori vagy korábbi filozófia kiegészítő szakos hallgatóim, a főiskolán oktató tanárok azért hívtak meg, hogy az én segítségemmel sikerüljön az akkori szűk gondolkodási szabadság-korlátokat tágítani. A szóban forgó rendezvényeken – teljesen önként – minden alkalommal 350-400 érdeklődő vett részt, és az emberek annyira jól érezték magukat, hogy nem akartak hazamenni: este fél tizenegykor nekem kellett az összejöveteleket feloszlatnom.

1959-ben az akkor harmadéves feleségemmel összeházasodtunk. A képen ő, Kövér Irén kerekezik a paisszegi udvarunkon. A háttérben a hajdani pajtánk és istállónk látható, a kép 1967. augusztus 2-án készült.

Érdekességként megemlítem, hogy a most ismertetett szegedi történéseknek lett egy sajátos következményük. Mégpedig az, hogy az egyik filozófia kiegészítő szakos hallgatóm megkért rá, tartsak előadásokat 1984 végén és 1985 elején Szolnokon, a megyei KISZ-iskolában. Amikor aztán az első alkalommal megérkeztem a helyszínre, az iskola igazgatója a következő szavakkal fogadott: „De örülök, tanár úr, hogy újra látom!" Én pedig csodálkozva kérdeztem tőle: „Honnan ismer maga engem?" A válaszból megtudtam, hogy ő épp abban a három tanévben volt a fentebb említett szegedi főiskola hallgatója, amikor én ott előadásokat tartottam. Miután pedig ezt elmondta nekem, szomorúan jegyezte meg: többet ebben az országban nem lesznek olyan összejövetelek, mint amilyenekre korábban az ő hajdani főiskoláján sor került. És mi történt ezután az általa vezetett intézményben aznap? Mivel különféle helyekre (például iskolákba) küldtek meghívókat, annyi érdeklődő jelent meg, hogy a körülbelül 180 fős teremben nem fértek el, és vagy 150 embernek videón egy másik terembe kellett közvetíteni az előadást és az azt követő ankétot. Én pedig a rendezvény után – további szomorúságot kifejező megjegyzésére utalva – a következőket mondtam a KISZ-iskola igazgatójának: „Látja, vannak még jót jelentő csodák, amelyek – bár nem hiszünk bennük – mégis bekövetkezhetnek!" (Zárójelben megemlítem: a következő előadásaimra az igazgató már nem mert vendégeket hívni, mert félnie kellett attól, hogy a szabad szellemű további rendezvények miatt esetleg megtorlásban lesz része. Egyúttal jelzem, hogy a szolnoki KISZ-iskolában tartott előadásaim közül kettőnek a videofelvételét ma is kedves emlékeim között őrzöm.)

Pais István: több mint öt évtizede jártam és járom országunkat, bizonyára az ezres számot is jóval meghaladó előadást tartottam. Fotó: Váhl Ottó

Talán nem lesz érdektelen, ha előadás-élményeim közül elmesélek egy igen sajátosat. Ez azzal kapcsolatos, hogy az 1980-as évek vége felé előadói körutat tettem Vas megyében. Ennek során először Sárvárott, a Tinódi Lantos Gimnáziumban a görög kultúráról, majd pedig MSZMP városi székházában különféle helyeken vezető beosztásban dolgozók részére a vallásról beszéltem. Majd átvonatoztam Szombathelyre, ahol a nagy művelődési házban tartottam előadást „Az ókori görög szellem időszerűsége" címmel. Ezen – annak ellenére, hogy este fél nyolckor került sorra, és eredetileg nem szerepelt a kultúrház programjában – körülbelül ötven ember vett részt. Beszéd közben aztán figyelmes lettem egy férfira, akin szürke öltöny, fehér ing és sötétszürke nyakkendő volt, az intelligens arcát pedig szép ősz haj keretezte. Mindezt látva a következő gondolat ötlött fel bennem: ez az ember teljesen úgy néz ki, mint egy protestáns lelkipásztor. A föltételezésemre az adott nekem alapot, hogy kálvinista családban láttam meg a napvilágot, és ennek köszönhetően jól ismertem a református és a luteránus papok öltözködési módját, szellemi habitusát. Előadás közben a szemem a szóban forgó férfira ismételten visszatért. Figyeltem a reakcióit, és többször megismételtem magamban a föltételezésemet. Az előadás után könyveket dedikáltam, és közben észrevettem, hogy az általam megfigyelt férfi oldalt ül és türelmesen várakozik. Majd utolsóként odajött hozzám. Az unokahúgának dedikáltatott egy példányt az „Antik bölcsek, gondolatok, aforizmák" című gyűjteményemből. Amikor ezzel megvoltunk, az illető a következőket mondta nekem: „Tanár úr, kérem, ha én előre tudom, hogy itt ma olyan dolgokról és úgy lesz szó, amilyenekről és ahogyan maga beszélt, akkor az elmúlt vasárnap a szószékről meginvitáltam volna híveimet a mai előadásra! Ez után az illető férfi bemutatkozott, hogy ő a szombathelyi evangélikus lelkipásztor. (Azt hiszem, most itt van annak helye, hogy megemlítsem: tartottam előadást a nagykanizsai református gyülekezeti házban a vallás és erkölcs témájáról, egy debreceni katolikus leánygimnáziumban és egy dunántúli város református templomában az ókori görög kultúráról. Hogy az utóbbi előadásra hol került sor pontosan, azt hadd ne említsem meg, mert nem szeretném, ha ama bizonyos templom papjának esetleg retorzióban lenne része.).