Három héten át a karanténban

1943. február 11-én 357 katonát, 10 tisztet számlált a zalai hadosztály, márciusban,  mire újra összeverődtek, 2615-re emelkedett a létszám. 13 ezren indultak el 1942. májusában.

E ponton hagytuk el a  megyei levéltár igazgatójával, Molnár Andrással közösen indított sorozatunk 5. fejezetében január 26-án a Donnál harcolt zalai katonák történetét.

- A magyar 2. hadsereg maradványait a visszavonulás után ukrán területeken tervezte újjászervezni a hadvezetés - folytatta a hazatérés előtti hetek históriáját a történész. - Azonban ez alig volt lehetséges. Legalább hatvan százalékos volt a fegyverzet, a ruházat és a létszámvesztesége. A nehézfegyverek teljes egészében megsemmisültek. Nem volt elegendő szállítóeszközük sem, a lovak, szánok, kocsik többsége hátramaradt. Lőszerük is alig volt, hiszen, ellentétben a közhiedelemmel, szinte az utolsó töltényig harcoltak.

Szögesdrót és házaspár. Lékai Gusztáv tartalékos zászlós, a 17. gyalogezred segédtisztje és felesége a kép közepén a nagykanizsai laktanyában a hazaérkezés után, még a háromhetes karantén idején

Jány Gusztáv hírhedt napiparancsát, melyben a harcok feladásával bélyegezte meg a saját hadseregét ("elvesztette becsületét, megfutott..."), miután értesült a zalaiak kitartásáról, új hadseregparanccsal volt kénytelen revideálni: "Büszkén állapíthatjuk meg, hogy a Donról magyar honvéd vált le utolsónak, a 9. könnyű hadosztály csapatai csak 26-án hagyták el állásaikat... mindezt a mínusz 45 fokos dermesztő hidegben, élelmezési nehézségek közt".

- A zalaiak márciusban Korosztyen és Ovrucs város közelébe értek, ott a partizánok támadásaival kellett számolniuk - mondta Molnár András, aki elsőrendű forrásokra támaszkodik, hiszen évek óta gyűjti a doni frontnaplókat, fotókat.

A levéltárban jártamkor éppen az egerszegi Kiss László hozta el a Donnál elhunyt nagybátyja hazaküldött leveleit, fotóit. A levéltár továbbra is várja a hozzátartozók által őrzött dokumentumokat, legalább a másolatok erejéig. Érdekes körülményre hívta fel a figyelmet a fényképezés kapcsán a történész: míg a frontról hazaküldött leveleket cenzúrázták, addig fotók bárhol készülhettek, leszámítva a katonai kivégzéseket. Ekkor tehát még nem ismerték fel a fotó jelentőségét, csak később, az ötvenes években lett tiltott tevékenység a katonai objektumokban esett események megörökítése.

- A naplók szinte mindegyike megemlékezik arról, hogy ha az orosz parasztok nem segítették volna őket, aligha maradtak volna életben. Nem így a németek, akik leszorították őket az útról, elvették a szállítóeszközöket, leborogatták a sebesülteket a szánokról. Molnár András jelezte, mindezt a hazatérés után sem rejtették véka alá. Nem csoda, ha sokan németellenesek lettek, anélkül, hogy baloldali érzelmekkel viseltettek volna. Ráadásul a zalaiakat igazságtalanul érte az ilyenfajta attrocitás, hiszen ők vonultak vissza legkésőbb, mint utóvéd.

- A 15 ezer főből megmaradt, fizikailag-lelkileg megviselt, nem egészen 3000 zalai katona nagyon vágyott már haza - folytatta Molnár András. - Végül a magyar vezérkar Berlinben elérte, hogy engedjék haza az Ukrajnában várakozó túlélőket. A zalaiak április 24-én indultak el , 29-étől értek haza, három különböző szállítmánnyal. A 9. könnyű hadosztály összességében kb. 8-9000 fő maradandó veszteséget szenvedett. A zalaegerszegi zászlóaljról vannak pontos adataink, 1500 főből legalább 669-en estek el vagy kerültek hadifogságba, tűntek el örökre. Közel kétszázan saját lábukon, mintegy 630-an pedig sebesülten jutottak haza.

A csáktornyai 17/II. 172. zászlóalj életben maradt katonái, mielőtt hazatérhettek volna otthonaikba

De mielőtt szeretteikhez térhettek, Nagykanizsán laktanyai karanténban töltöttek három hetet. Ennek hivatalosan a tífuszveszély volt az indoka, valójában kicsit felhizlalták őket, s azt sem akarta a hadvezetés, hogy az elkeseredett katonák azonnal az emberek közé vigyék rossz érzéseiket, lázító és lesújtó véleményüket a háborúba hajszolásukról.

Egerszegen az olai állomásra érkeztek, s csak a laktanyában, míg Nagykanizsán május 16-án a Fő téren tartottak fogadást a tiszteletükre, s Tűzkereszt kitüntetést adományoztak nekik. Hadosztályparancsnokuk, Oszlányi Kornél vezérőrnagy mondott beszédet, aki Mária Terézia-rendet kapott katonái kitartásáért.

A Donnál később két nagy központi temetőbe gyűjtötték össze az elesettek földi maradványait. Rudkinó és Bolgyirevka mementóul szolgál a magyar második hadsereg tragédiájához.

Nyíry Zoltán hadnagy (balra) éppen Tűzkereszt kitüntetést kap a nagykanizsai laktanyában

Az életben maradtak sokáig nem értették, az ország miért nem vesz tudomást róluk, miért fasisztázzák le őket az ötvenes években. Azokat, akik a Trianon után visszakapott és  remélt területek miatt az életüket kockáztatták.