Borisszák és bornemisszák

E nevezetes kódex aztán Egervári Lászlónak, Hunyadi Mátyás király humanista műveltségű zalai hadvezérének a tulajdonába került. Azt ugyan nem írta oda a derék szerzetes, hogy mit szeretne inni, de feltételezhetően nem vízre gondolt, hanem borra. A magyar történelem írott forrásai bővelkednek a szőlőre, borra, borfogyasztási szokásokra vonatkozó adatokban. Ezekből szedtünk össze egy csokorra valót az újbor idejének ürügyén.

Bevezetőnek egy kis nyelvészkedés következik, némi (a középkorban általánosan használt) latinnal tarkítva. A bor latin neve ezt mindenki ismeri vinum. A kocsmát tavernának, vagy tabernának hívták, ez is ismert a Carmina Burana egyik versének kezdő soraiból: in taberna quando sumus posteramus, quid sit humus, ami körülbelül annyit jelent, hogy amíg a kocsmában időzünk, nem törődünk a világ dolgaival.

A témakör középkori magyar szavai és nevei is érdekesek: 1434-ből ismert családnévként mind a Borissza, mind a Bornemissza, 1477-ben pedig egy embert Részeges néven tituláltak, nem lehet nehéz kitalálni, hogy miért. Zalai adatunk is van: 1427- ből ismert először Isebor neve Isabor vagy Iszabor (isz a bor, vagyis borissza) alakban is. Ez a török hódítás idején elpusztult falu a régészeti adatok tanúsága szerint a mai Pacsa mellett volt.

A zalavári és a kapornaki bencés konventek levéltárunkban őrzött hiteleshelyi oklevelei tucatjával őriztek meg szőlőkre és borokra vonatkozó adatokat. A veszprémi püspökség jövedelmeinek kezelője, Redneki János például 1529-ben panaszt tett Báthory István nádor kancelláriáján a környékbeli nemesek ellen, akik a veszprémi egyházat illető pénzbeli adó mellett az összegyűjtött terménytizedet is elrabolták, nevezetesen gabonafélék mellett a szentgróti adózó kerületből 42 hordónyi bort, a szepetneki adózó kerületből pedig 100 akónyi bort vittek el.

A bor a középkori Magyarország gazdasági életének mindig fontos szereplője volt, a nagybirtokok jövedelme nagyrészt ebből származott, és fontos kiviteli cikknek is számított. A mohácsi csata után (1526), amikor a török elfoglalta az akkori legjobbnak tartott magyar bor, a szerémségi termőterületét, a Száva és a Duna közét, a szerémi bor szerepét átvették a dunántúliak. (A tokaji bor hódító útja csak egy évszázaddal később fog kezdődni!) A Dunántúl nagybirtokos földesurai a 16. század közepétől hatalmas vagyonokra tettek szert a borkereskedelemből. A Dunántúlon Nádasdy Tamás uradalmaiban a zalai szőlőhegyek voltak a legjelentősebbek: Almás, Rada, Gelse, Orosztony. Az országbíró, majd nádor számára a borkivitelen kívül a törökellenes háborúk idején a keresztény katonaság borral való ellátása jelentette a nagy üzletet. Nádasdy borainak valószínűleg Egerváron lehetett a legnagyobb tárolóhelye, innen vitték aztán tovább szigorúan bornemissza kísérők mind a külföldre szánt szállítmányokat, mind az uradalom falvainak kocsmáiba szánt borokat.

A zalai várak korabeli vagyonleltárai is rendszeresen nagyobb mennyiségű bor tárolásáról számoltak be, 1553-ban a zalavári várban 31 és fél hordó bort vettek számba, aminek negyede vörösbor volt.

A középkori borfogyasztási szokások illusztrálására idézzünk ismét egy zalai adatot: a zalai köznemes, Kávási Jób 1576-ban egy levelében így írt patrónus urának, a Vas megyei Nádasdy Ferencnek: "A vizet is jó meginnunk, mert az Isten nem csak arra teremtette, hogy mossanak vele, hanem etiam propter bibendum! (azaz: ivásra is)". Az idézetből világosan látszik, hogy őseink szívesebben ittak bort, mint vizet, amire számtalan példát hozhatnánk fel. A mai szemmel nézve mértéktelen borfogyasztásnak csak részben lehettek racionális okai: a rossz minőségű ivóvíz és a nehéz, zsíros ételek.

Elevenítsünk fel ismét egy legendás történetet. A már említett, anyai ágon zalai származású főúr, Nádasdy Tamás felesége, Kanizsai Orsolya, amikor 1554- ben levélben gratulált férjének a nádorrá választásához, ezt is hozzáfűzte: "A nádorsággal járó tisztségek közül azok egyike is elég énnekem... a kunbíróságot kívánom, mert tudja Kegyelmed, hogy én nem iszom bort..." A szokatlan kívánságnak az a magyarázata, hogy a középkor és korai újkor borba fulladt nagy lakomáin már az eszem-iszom kezdetén kijelöltek egy embert, aki aznap nem ihatott, hogy maradjon valaki józanul is a társaságban: ő volt a kunbíró vagy kunkapitány. A nádornak, a király helyettesének a címéhez már régóta hozzátartozott a kunok bírája cím is, erre utalt Orsolya.

A bor körüli középkori utazásunkat egy korabeli, de már az antikvitásra visszamenő kocsmai jó tanáccsal zárjuk: Az első pohár a szomjúságé, a második a vidámságé, a harmadik a gyönyöré, a negyedik az esztelenségé!