Szüléshez, harckocsival

Az idős férfi 1921-ben, Nagykanizsán született, s a Bazárudvarban nőtt fel. Kalandos életpálya várt rá: együtt nevelkedett a város meghatározó családjainak gyermekeivel, Krátkyéknál, Solymossyéknál és más famíliáknál vendégeskedett rendszeresen. Gyerekkorában megismerkedett a kanizsai újságírókkal is.

– A mostani Múzeum téren volt a nyomda, ahol a Jáberics és Offenbeck nyomdászok dolgoztak. Az előbbinek volt egy csodaszép lánya, azért jártunk oda gyakran játszani – idézte fel emlékeit Polai Károly. – Így esett, hogy egyik nap kissé talán túl hangosak voltunk, mindenesetre kinyílt a Fő utca 5. szám alatti épület ablaka, s kihajolt rajta egy férfi. Barátságosan annyit kérdezett tőlünk: „Mi van fiúk, mit játszatok? Hogy vagytok?” Egyikünk már ismerte, és mondta, hogy ő a főnök, a Zalai Közlöny felelős szerkesztője, Barbarits Lajos. Aztán nagyon jól elbeszélgettünk, rendkívül emberséges volt velünk. Mint ahogy mindazon újságírók, akiket később megismertem. Polai Károly egészségügyi pályát választott magának – a II. világháborúban ezért először a Ligetvárosban létesített katonai kórházban, majd a frontra igyekvő 7. egészségügyi oszlop tagjaként szolgált. A harcok elültével és újabb két esztendő elteltével költözött jelenlegi, Sugár utcai házába, s mentőápolóként, majd hosszú évtizedekig szolgálatvezetőként dolgozott.

– Nagykanizsán mi hoztuk létre a mentőszolgálatot, 1947-ben az elsők között voltam, akik elvégezték az ehhez szükséges iskolát – mutatta büszkén a már kissé megfakult tablóképet. – Nehéz idők voltak azok, de mindent megtettünk, hogy segítsünk. Megtörtént, hogy egy szüléshez harckocsival kellett menni Tótszentmártonba, mert a nagy hó miatt más nem tudott oda bejutni. Visszafelé úton meg is született a baba. Talán még erről is jelent meg cikk, bár nem emlékszem.

Mindenesetre mentősként nagyon sokat olvastam a Zalát, kíváncsi voltam a város híreire. Persze az általam jól ismert balesetekről is megjelentek tudósítások, a legtöbbjük abszolút korrekt volt. Ezért a kedvenc lapom máig is. Nyaranta kiköltözöm a Balatonra, van ott egy kis házam, oda is átirányíttatom, mert hiányozna, ha nem olvashatnám nap mint nap.

Karcsi bácsi mosolyogva mutatta: újságolvasási szokásai az évek előrehaladtával alaposan megváltoztak. Fiatalemberként inkább a helyi hírekre volt kíváncsi, az eseményekről, politikáról szóló tudósításokkal kezdte az olvasást. Ma már azonnal hátulra lapoz, megnézi a horoszkópját, majd a gyászjelentéseket.

– Nagyon sok barátom itthagyott már bennünket, egyre több fejfánál kell megállnom a temetőben – mondta, miközben a legfrissebb számunkat lapozgatta. – Az egykori iskolatársaim közül már csak Csutorás Gyurka él, nemrég találkoztam vele. Jót beszélgettünk, főleg a sportról, azt mindketten szeretjük. Ez egyébként a másik, amit leginkább keresek az újságban: a helyi sporthírek. Jómagam már nem sportolhatok, de nagyon büszke vagyok, ha a „mieink” sikereiről olvasok.

Vendéglátónk fényképeket is mutatott: három fiútestvéréét, akik mind változatos pályát futottak be életük során. No meg a legfrissebb fotót, ez már digitális úton készült egy apró, szöszke lánykáról. Eliza az egyetlen dédunoka, de Karcsi bácsi reményei szerint nem az utolsó.