"Súlyos" szenvedély: két páncélszekrényben őrzi nehéz vasalóit a nagykanizsai Török Csaba

– Bélyeget sokan gyűjtenek, azt már nem akartam – válaszolt érdekes hobbijának eredetét tudakoló kérdésünkre Török Csaba, aki legutóbb a nagykanizsai Kőrösi-iskolában mutatta be vasalógyűjteményét. – Meg a bélyeg elég, de a vasaló nem – legfeljebb felrobban. Édesanyám még ilyen, úgynevezett parázsvasalóval vasalta a család ruháit. A szoba aljzata döngölt agyag volt, azon kicsit meghúzkodta, hogy fényes legyen az alja, könnyen csússzon a ruhán, majd meglóbálta, hogy a levegő a benne lévő parazsat átjárja, izzásba hozza és már mehetett is a vasalás... Aztán persze, végig lóbálgatnia kellett, ha akart vele dolgozni. És ezek súlyos darabok, némelyik 8 kilós, mert öntött vasból, vagy rézből készültek, nem volt hát könnyű dolguk abban az időben az asszonyoknak. Ez a vasaló lett a gyűjteményem első darabja. Aztán Kanizsán, ismerősömnél láttam 8 ilyet, melyeket rögvest meg is vettem tőle. Így kezdődött a szenvedélyem – s tart már 40 éve.

A vasaló feltalálásának időpontját nem lehet pontosan tudni. A vasaláshoz hasonlítható tevékenység legkorábbról egy ókori görög vázán látható, melyen két asszony lepedőket húz és nyújt. A földkerekség legrégebbi vasalója pedig a kínai Han-dinasztia korából származik. Ezt már homokkal és parázsló szénnel töltötték meg. A vasaláshoz használt eszközökhöz a XVII. század végéig Európában nem alkalmaztak hőt. Nagyjából abban az időben találták fel a fémből készült vasalókat, de néhány országban, ahol nem voltak a fémfeldolgozásnak hagyományai, még egészen a XX. századig sárgarézből, fából, vagy üvegből készült vasalóeszközöket használtak.

– A gyűjteményemet kettő páncélszekrényben őrzöm, melyek ajtajai együtt 90 kilósak – folytatta Török Csaba, akinek amúgy nem kis köze van a vasakhoz, hiszen lakatos. – Úgy vagyok vele, hogy nekem meg kellett dolgoznom a gyűjteményemért, hát dolgozzon meg az is, aki el akarja lopni, verje ki legalább a veríték... Mert sok munkám van abban is, ahogy most kinéznek ezek a vasalók, hiszen volt köztük hiányos, csorbult, vagy olyan, amelyiknek a nyele hiányzott, tehát azt szintén faragnom, esztergálnom kellett. Hogy melyikre vagyok a legbüszkébb? Van egy nagyon praktikus „modellem", amit Németországban gyártottak. Ebbe, mint a többinél, felülről lehet beletenni a parazsat, mely ha már kihűlt, a vasaló aljának lenyitásával könnyen kiüríthető. Aztán léteztek úgynevezett kéményes vasalók, melyekből egy kis csövön keresztül távozott a füst. Jobb kezeseknél jobbra, bal kezeseknél balra fordítható, hogy ne a használó orra alá kormoljon. De nem csak parázs vasalókat gyártottak anno, hanem úgynevezett betéteseket is, amikor egy acélból, vagy rézből készült, úgynevezett „papucsot" a kályha tüzében kellett felforrósítani, majd egy célszerszám segítségével azt rakták be a vasalóba. A gyűjteményem másik különleges darabja New York-ban készült, 10 literes tartállyal összekötött gőzölős vasaló 1951-ből, amit vezetékes víz hiányában is tudtak használni. A tartályt feltöltötték, majd felpumpálták 10 bar nyomásra és mehetett a gőzölés. A vasalót 110 voltos áram működtette. Egy másik konstrukcióban a vasalóra kis gáztartályt szereltek, az táplálta a készülék belsejében lévő égőtesteket. S volt benzintartályos is – azok közül sajnos, elég sok felrobbant a háziasszonyok keze alatt, nem ritkán maradandó sérülést okozva nekik.

A kérdésre, hogy a család hogyan viseli a szó szerint súlyos hobbit, a férfi azt válaszolta: asszonya (ebbe) nem szól bele. Hiszen mindenkinek megvan a maga keresztje.

Illetve vasalója.