Elmélkedés a reformáció jelentőségéről és időszerűségéről

A sort még hosszan lehetne folytatni. Nem teszem, hanem keresem és engedelmesen követem Isten mára szóló üzenetét, és azt kérem a kedves Olvasótól, ha teheti, tartson velem ezen a felfedező úton!

A reformáció áldás és feladat. Örökség és hagyaték. Hálásan emlékezzünk azokra, akiket Isten előttünk és értünk is elhívott a reformáció szolgálatára. Reformátori tevékenységükkel nyilván érdekeket sértettek, amikor az egyház romlása ellen szóltak, amikor megalkuvás nélkül hirdették, hogy baj van, mert az egyház letért a Szentírásban kijelölt útról. Hálásan megállapíthatjuk, hogy Istennek bennük végzett munkája az egyes embert, az egyházat és Európát is megújította. A reformáció tisztító vihar volt. A reformátorok  saját koruk emberei voltak. Korhoz kötöttségük mellett volt bennük valami örök: a felülről való szikra, a csontjaikba rekesztett tűz. A rossz, a gonosz, az istentelenség és embertelenség elleni küzdelem.

Baráti beszélgetés során valaki egy alkalommal azt mondta, hogy az egyházat a világ deformálja. Reformátori gondolkodás szerint azonban az Ige és a Szentlélek mindig reformálja, azaz megújítja, az eredetire visszaalakítja. A reformáció lényege szerint nem a múlt, a volt, a valahai nagyszerű történelmi esemény, hanem örök jelen. Elgondolkodtató és megszívlelendő tételt fogalmazott meg Klaus Douglass: 96 tétel az egyház jövőjéről című könyvében: „Aki azt akarja, hogy az egyház maradjon olyannak, amilyen, az nem akarja, hogy az egyház megmaradjon." Az egyháznak, mint a krisztustestnek nem az a feladata, hogy a dicső múlt emlékét ápolja, hanem az, hogy ma betöltse Krisztustól kapott küldetését, legyen  hegyen épült város, földnek sója és világnak világossága.

Ma is méltóképpen kell megünnepelni a reformációt, azt a szellemi, lelki megújulást, amely jobbító, gyógyító folyamat volt, van és marad örökre. „Ecclesia semper reformanda. Reformatio ecclesiae in capite et in membris". Az egyháznak mindig meg kell újulnia, a főben, és a tagokban. Lássuk be, a szüntelen való reformációnak bennünk és általunk is történnie kell. Életünket, cselekedeteinket ma is az eredetihez, a krisztusihoz kell viszonyítani. A Szentlélek indította újulás krisztusivá kell, hogy formálja a gondolkodásunkat. Ma kiváltképpen arra a krisztusi kijelentésre figyeljünk, amelyben Jézus, az Emberfia eljöveteléről beszélt. „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim nem múlnak el". „De Istenünk beszéde örökre megmarad". Az evangélium idézett helyén a szentíró apokaliptikus eseményekről tudósít. Rögzítette a maga idejének félelmet keltő történéseit. Minden pusztult, minden elveszni látszott, nem maradt kő kövön, amit le nem romboltak volna. Nem látszott semmi biztosnak, amiben az emberek megkapaszkodhattak volna, ahol védelmet találhattak volna, és akkor feltámadt bennük az Úr Szava: „Az én beszédeim, nem múlnak el!" A jajveszékelés nem elég! Több kell: biztató, útmutató szó.

2006. október 23-án ott voltam Budapesten a megtámadott tömegben. Az emberek rohantak, menekültek, elhatalmasodott rajtuk a félelem, de egy pap a nemzeti zászlót felemelve, a hangzavart legyőzve szólt: vigyázzatok egymásra, segítsétek egymást, előre nézzetek! Az emberek megnyugodtak és egymást segítve menekültek a támadás elől.

A keresztyén embernek ma is ez a küldetése: élni, és  hirdetni az életet formáló, biztos irányt mutató krisztusi szót. Soha nem feledkezhetünk el arról, hogy a világban élünk, de nem élhetünk úgy, mint a világ. Nem szeretnénk uralkodni a világban, de szeretnénk Isten segítségével úrrá lenni a fenyegető káosz felett, hogy bennünk és általunk megvalósuljon az Isten országa.

2017-ben ünnepeljük a 2000 éves keresztyén közösségen belül a reformáció 500. évfordulóját. Én személy szerint nagyon hálásan gondolok  a jelentős alkalomra, de szívből kívánom, hogy  most és akkor az emlékezésen túl tudjuk úgy megélni keresztyén hitünket, hogy azzal Isten dicsőségét,  emberek boldogulását és üdvösségét szolgáljuk.

Török Zoltán