A mester azt vallja, hogy csengőinek lelke van, de amelyik nem méltó a dalra, az megy az olvasztóba

A harangok és a csengők a pogány hitvilág emlékét őrzik. A néphit szerint ugyanis hangjuk elűzi a rossz szellemeket. A legenda úgy is tartja, hogy a harangszó jó hírt visz, a hang rezgése pedig pozitív energiával tölt fel. Hogy mindez valóban így van-e, nem tudni, ám az biztos, hogy a paraszti portákon az állatok nyakába is csengő, vagy kolomp került – persze, ennek valószínűleg nem annyira hitbéli, hanem inkább praktikus okai voltak. Ma már azonban a vidéki élettől eltávolodott az emberek többsége, így aztán szinte semmit sem tud ezekről a csengő-bongó alkalmatosságokról.

Horváth István egy tévéműsorból kapott kedvet a csengőöntéshez. Többféle csengőt mutat, illetve az öntőszekrényt, benne a kvarchomokkal és a sablon helyén maradt formával.

– Már az ókortól kezdődően készítettek csengőt az állattartással foglalkozó népek – bocsátotta előre a Tótszerdahelyen alkotó csengőöntő mester, Horváth István, aki a televízióból kapott kedvet ehhez a szép munkához. Egy öreg edelényi csengőöntőtől, Hodossy Gyulától tanulta meg a szakma titkait. – A pásztorok legfontosabb eszközeinek számító fokos és juhászkampó mellett a csengők a nyáj, a gulya, ménes, vagy a csorda őrzésére, egyben tartására szolgáltak, és csak a nőnemű állatok nyakába kerültek.

A pásztorok két másik fontos eszköze, a fokos és a juhászkampó látható. A mester ilyeneket is készít. Fotó: Szakony Attila

Horváth István elárulta: a csengőket számozásuk, az acéllemezből készült kolompokat pedig űrtartalmuk alapján különböztetik meg. Utóbbiakból van például 3, 5 deciliteres, a legnagyobbak kétliteresek. A 20 dekás kis kolompot pergőnek hívjuk, ezt a kutyák nyakába akasztották, hogy ha netán azok is elkóborolnak, könnyen megtalálják őket. De térjünk vissza a finomabb kialakítású csengőkhöz.

– A csengőket – ez talán köztudott – sárgarézből öntjük, éppen olyan eljárással, amilyennel a harangok is készülnek, csak kicsiben – folytatta a mester. – Vannak sablonjaim, melyek segítségével különböző méretű és hangú csengőket tudok készíteni. Míg a harangokat a föld alatt öntik ki, addig én úgynevezett öntőszekrényt, egy kettévágott műanyag csövet használok. Az egyik felet megtöltöm kvarchomokkal, amit jól összetömörítek. Közben a csúcsával lefelé beléhelyezem a csengősablont, rárakom a henger másik felét és körülötte, illetve a közepét is megtöltöm homokkal, amit szintén megtömörítek. A tömörítés azért fontos, hogy aztán szét tudjam választani a két hengerfelet, mert a sablont ki kell venni. Ha jól tömörítettem és kellően nedves is volt a homok, mindkét rész egyben marad, s az egyikben ott lesz a csengő negatív, a másikban pedig a pozitív formája. A felső henger homokjában középen marad egy aprócska rés, ami a csengő fogantyúja lesz, de ezen keresztül öntöm be a megolvasztott sárgarezet is. Sőt, mellette kialakítok egy pálcával még legalább kettő másik lyukacskát is, melyeken keresztül ki tudja majd szorítani a bent rekedt levegőt az üreget folyamatosan kitöltő sárgaréz. Majd újra összerakom a formákat, immáron a sablon nélkül, így a közepén éppen olyan falvastagságú, csengőt formázó üreg marad, amilyen a sablon volt – ebbe folyhat a közel 1000 fokra felforrósított olvadt fém.

Horváth István azt is elmondta, a kihűlt és a formából kibontott új csengőkön természetesen, kell még alakítania: lecsiszolni a sorjákat, kifényesíteni, polírozni a felületet, belegravírozni az esetleges mintát, illetve beépíteni az ütőt.

– A laikus nem is gondolná, milyen izgalmas munka a csengőöntőé, ugyanis nincs két egyforma csengő, meggyőződésem, hogy mindegyiknek lelke van – állította.

Ugyanakkor könyörtelen is hozzájuk: amelyiknek nem tetszik a hangja, azt kalapáccsal összetöri és rögtön megy is vissza az olvasztóba.