Vegyél időt magadnak - Beszélgetés dr. Makovitzky Józseffel

Mielőtt azt hinnék, hogy neves cukrásszal hozta össze a jósorsa e sorok íróját, sietek bemutatni beszélgetőtársamat: dr. Makovitzky József patológus professzorról van szó, aki Nagykanizsán született 1942-ben, mint mondja, véletlenül. (Bár Budapesten éltek, az édesanyja várandósan egyedül maradt a háborús mozgósítás miatt, így leutazott a férje zalai szüleihez.)

A professzor 1983 óta legfőképpen Németországban él, Halle, Jéna egyetemeit erősítette, most Heidelbergben tanít és kutat. A egyetem neuropatológai osztályának vezetője. Tagja a Magyar Patológus Társaságnak, a Német Patológus Társaságnak és a Nemzetközi Hisztokémiai Társaságnak. Mielőtt belemélyedünk a szakmájába, varrjuk el a sütis szálat. Volt módja a bécsi zsidó múzeumban járni, s az ottani presszóban fnódlit kért. Mondta a pincér, úgy tudja, már nem olyan jó a diós-mákos-almás-szilvalekváros édesség, mint amikor még Kanizsáról kapták.

– Képzelje, az a kanizsai cukrász az én nagyapám volt, válaszoltam neki, gondolhatja a csodálkozást – idézi a professzor a derűs jelenetet már itt az olajipari múzeumban, ahol a néhány éve elhunyt olajmérnökről, Buda Ernőről beszélt a Papp Simon népfőiskolán. Egyébként a nagyapa receptes könyvét majdan a kanizsai múzeumnak szeretné ajándékozni.

2003-ban a legjobb külföldi előadó professzor címet kapta budapesti hallgatóitól. A pécsi, a budapesti orvosi egyetemen irányítása alatt számos doktori disszertáció készül. Fotó: Arany Horváth Zsuzsa

Mindehhez képest a hisztokémia a szakterülete.

– Hisztokémia az emberi és állati szövetekben és sejtekben a különböző kémiai csoportok, anyagok meghatározása festési és kémiai reakciókkal, ilyen például a PAS-reakció, mellyel a cukrok csoportjait mutatjuk ki mikroszkópos szinten. A hisztokémia tulajdonképpen a hisztológia (szövettan) mikroszkópos funkcionális és biokémiai aspektusát foglalja magában – mondja, amikor tudományága magyarázatára kérem.

– Milyen következtetéseket vonhatunk le abból, hogy ilyen nagy számban kényszerülnek (századok óta) külföldi tudományos, művészi karrierre magyar tehetségeink?

– Szerintem nem Kelet-Európa sajátossága az az elvándorlás, amiről beszél. Figyelje meg, hogy a mi generációnk még főleg Európába indult, az utánunk következők pedig már inkább a tengeren túlra igyekeznek. Tehát hasonló típusú elvándorlás van az európai országokból az USA-ba. A svájci orvoskutatókról is tudom, szinte mindegyikőjük leteszi az amerikai államvizsgát. Csak egy példa a hazai tudósaink nemzetközi sikereire: az agykutató szövetség háromévente ad ki rangos díjat, mondhatjuk, hogy az agykutatók Nobeljét. A legutóbbi díjazottak: a magyar Buzsáki György, aki most jön haza előadni, az USA-ban él, Freund Tamás és Somogyi Péter.

Persze más tudományágakban is volt, van és lesz elvándorlás, többek között gondolhatunk a Bauhaus építészeti-művészeti irányzatot képviselő tucatnyi magyar építészre. Továbbá 1930 és 1933 között Berlinben dolgozott a négy világhírű magyar tudós: Teller Ede, Wigner Jenő, Neumann János és Szilárd Leó. De úgy látom, van ígéretes hazai jelenség, a Lendület program – utal naprakészségére.

(A 2009-ben indult program célja a magyar akadémiai intézmények és egyetemeken működő kutatócsoportok megújítása nemzetközi teljesítményű kutatók és fiatal tehetségek külföldről történő hazahívásával, itthon tartásával.)

– Olvastam, hogy az Alzheimer-kór kapcsán az agyban lerakódott amyloid depozitumokat vizsgálja. Gyógyítható lesz-e a közeljövőben az Alzheimer-kór? Hogy látja a kutatásai alapján?

– Ehhez egy döntő felfedezés kellene, de egyelőre nem tartunk ott. Nem tudjuk, hogy az egyik emberben miért történik meg a kórért felelős lerakódás, ami nem „kiemészthető", míg másokban nem.

– Egyetért azzal, hogy az emberi érzelmek tulajdonképpen az agy kémiai bázisával magyarázhatók? Enzimek, hormonok tesznek szerelmessé, indulatossá, depresszívvé, szelíddé, boldoggá, nem pedig az élethelyzet...

– Igen, valószínűleg, de ez ügyben Buzsáki Gyurit fogom most majd kifaggatni, hogy hol tart a kutatás ezen a területen.

– Hogyan jut ideje ennyi mindenre? Tudományos munka, egyetemi oktatás, zene, építészet, a Bauhaus, a szepességi kulturális egyesület, irodalom, Lev Tolsztoj, tánc és számos egyéb hobbi, elfoglaltság...

– Első főnököm, Romhányi György professzor rengeteget olvasott és dolgozott. Amire akarok időt szakítani, arra van is és lesz is időm. A széles körű érdeklődést plántálták belénk a professzoraink: Szentágothai János, Donhoffer Szilárd, Romhányi György, Környey István. De édesanyám is mindig azt mondta, ha nincs időd, vegyél magadnak. A kultúraért pedig úgy vélem, mindent meg kell tenni. Hasonlóan a tanítványainkért. A tánc. Bizony, karban tartott engem, amikor egyedül voltam valahol épp a világban. A feleségemnek nagyon sokat köszönhetek, főleg a szabadságot, ami lehetővé tette a munkámat, de sokszor egyedül voltam. A táncra, mint társas kapcsolatra és meditatív időtöltésre szükségem volt. Jó is voltam benne, tudok marokkói zsidó táncot, görög táncot, de magyar táncokat is. A mozgás általában jó, de ez nekem még a sportnál is többet jelent. A Szepesség is nagyon izgat engem, apai felmenőim onnan valók. Tervezünk Lőcsén egy kulturális egyesületet, gyűlik a pénz egy szép épület felújítására, amibe kutatóházat álmodunk.

– Mondják Önről, a „tudományos nyughatatlanság" megtestesítője. Honnan az indíttatás?

– Jön a Makovitzky családból, ahol nem szabadott lemaradni például mondjuk Romhányitól. A tudományos felfedezéshez sokszor nem várt véletlen, vagy szerencse, úgynevezett szerendipitás kell. De ahhoz, hogy az elképzeléseinket megvalósítsuk, jó főnökök is kellenek, akiknek a támogatása nélkül nem menne a dolog.

– Hogy éli meg a zalai kötődést?

– Gyermekkorunkban többször voltunk a nagyszülőknél. Nagyapám nagyszerű ember volt, például zsidó munkatársát nem engedte elvinni 1944-ben. Igen, ha meglátok egy haranglábat, melegség fog el, hiszen édesapám rengeteget foglalkozott velük és a göcseji nyelvjárással. Már 2003 óta rendszeresen jelen vagyok Nagykanizsán, Zalaegerszegen és Keszthelyen.

A kíváncsiság diszkrét bája

Arany Horváth Zsuzsa jegyzete

Napokon át lehet mesélni, amit az ember hall tőle. Lenyűgöző az a lendület, ami a 72 éves, jó karban lévő tudósembert jellemzi. (Remélem, a kéretlen dicséret nem tűnik bántónak.) Őt látva, hallgatva, tapinthatóvá válik az örök igazság: a kíváncsiság életerő. Olyan elixír, amely fitten tart szellemileg és fizikailag. Amíg az ember ilyen elementárisan érdeklődik a körülötte nyüzsgő világ iránt, addig akár az öröklét is borítékolható.

Márpedig a szomszéd hasábokon bemutatott professzort minden érdekli. Mindennek örül, aminek lehet és minden bosszantja, amit igazságtalannak lát. Utóbbira példa egyik szava-járása: „Kevesebb Mercedes, kevesebb képviselőnek, kevesebb fizetéssel". Nem, nem csak Magyarországra gondol, Németországra is vonatkoztatja vélekedését. Évente elszámoltatná a politikusokat, mit végeztek a köz javára. Indulatos levelet tett közzé a sajtóban, amikor egyetemi fakultás tervezett bezárásáról értesült: „a reformáció megszületésének közelgő 500. évfordulóját akarjuk a tudományszűkítéssel ünnepelni?" kérdezte nem egészen költőien.

A protestáns etika amúgy sok mindenre magyarázatot ad: a mérhetetlen szorgalomra, a kötelességtudatra, kitartásra. Családi legenda szól arról, hogy az édesapja annak idején épp felekezeti hovatartozása miatt nem nyerhetett el egy egerszegi hivatalt, a katolikus egyház magas méltósága személyesen tiltakozott ellene.

Szakmai éthosza, credója foglalódik össze abban a történetben, amikor megmentett egy fiatal nőt a méheltávolítástól, mert műtét közbeni laboratóriumi vizsgálattal rájött, a beteg nem rákos, hanem tuberkulózis gyötri.