Ami nem ismétlődhet meg (6.)

A jegyzetsorozat végén talán megállapíthatjuk mi az ami kicsordogált abból a cselekmények miatt megsérült mesebeli lyukas tarisznyából, amit abban az időben is MAGYARORSZÁG-ként, HAZA-ként, SZÜLŐFÖLD-ként érzett és tartott szívében az itt élő polgárok összessége.

A transzportvagonokat, melyekben szállították a deportáltakat, ha ma vizsgálatnak vetnék alá, túlsúlyosnak minősítenék, akkor is, ha nem vizsgálnák az egy főre jutó terület mennyiségét, nem hiányolnák a panoráma ablakot, az üléseket. Mert a szerelvényeken két tömeg képviseltette magát. Az ember, és ami belőle kiáradt. Természetesen az érzésekre gondolok. A nehezebb terhet, az elrabolt élet, a jövő jelentette.

Lerakódott a padlóra az idősek tapasztalata, a gyerekek mosolya, az anyák melegséget árasztó szeretete, és a padlóra hullott a jövőbe vetett hit is. A szerelvény elindulásakor elszakadt az a biztosító kötél is, ami a családot, barátot, szülőföldet, otthont jelentette. Miközben a kicsorduló könnyek beívódtak a padozatba, a vonat elvitte a lehetőséget, hogy a nagy tudású professzor átadhassa a tapasztalatait, hogy a mérnökök új és szép dolgokat alkothassanak, hogy a színpadon és a sportban emelkedjen az ünnepelt honfitársaink száma, hogy több országot építő kéz és gyermekmosoly legyen. Eltávozott az a lehetőségünk is, hogy egy ünnepségen, zászlófelvonáson öt százalékkal többen énekeljük a himnuszt. Mert mindenki magyar volt!A vonat rég elment, kihúzott a pályaudvarokról az összes hibás szerelvény! Hetven évvel ezelőtt elszalasztottuk a hibás vagonok leállítását, most ránk, utódokra vár a feladat, olyan körülményeket teremteni, hogy ilyen dolog soha többé nem fordulhasson elő.

(Vége)