Búcsúbeszéd orrvérzéssel

Például a minket magyar nyelvre és irodalomra oktató kedves-kulturált Varga Erzsébetre. Az éneket tanító szelíd, mosolygós Szekeres Ferencre, aki országos hírű énekkart teremtett iskolánkban (ez a kórus többször szerepelt a Rádióban, egyik hangversenyén pedig, amelyet az egerszegi Arany Bárány Szálló nagytermében tartott több-száz zenerajongónak, én voltam a műsorvezetője). Majd pedig később Budapesten létrehozta a nemzetközi rangú Madrigálkórust. Szeretettel emlékszem egyik igazgatónkra, az emberséges-közvetlen Kovács Ferencre. Továbbá a nekünk matematikát és fizikát oktató Sanits Gézára, aki még a matematikai érettségi írásbelin is nehezebb feladatokkal boldogította az általa zseniknek hívott jobb diákokat, mint az általa vaddisznónak becézett gyengébb tanulókat.

1952 nyarán búcsút vettem az alma matertől, és el kellett előtte döntenem, hogy milyen felsőfokú intézményben és milyen szakon tanulok tovább. A döntés nem volt könnyű számomra, mert nagyon kedveltem a humán tárgyakat, de ugyanakkor igen szerettem a természettudományokat is. Végül úgy határoztam, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Lenin Intézet nevű karára jelentkezem itt végeztem aztán el 1957-ben a filozófia szakot. Felvételi vizsgát nem kellett tennem, mert egy akkori jogszabály szerint, mint kitűnően érettségizett szegényparaszti származású diák, automatikusan hallgató lehettem az általam választott szakon.

A zalaegerszegi Batsányi János népi kollégium tagságának egy része az 1949/1950-es tanévben a Zrinyi Miklós Gimnázium udvarán én másodikos gimnazistaként a kép jobb szélén törökülésben vagyok látható

Az egyetemre egyébként komoly várakozással érkeztem meg. Úgy gondoltam, hogy színvonalas lesz az oktatás, és jó közösségbe kerülök majd. Ám mindkét szempontból nagyot csalódtam. A tanítás csak a III. évfolyamon lett nagyjából elfogadható bár igaz, korábban is volt olyan tanárunk, akinek a magyar történelemről szóló szinte minden egyes előadását megtapsoltuk. Az intézetben uralkodó ultrabalos, őszintétlen, gyakran éppenséggel hazug légkör szinte fojtogatott, mivel korábban az egerszegi gimnáziumomban sokkal emberségesebb viszonyok uralkodtak. A karunkon honos állapotokra jellemző, hogy még csak két hete voltam hallgató, és máris röpgyűlést tartottak ellenem, mert egy vasárnapon egyébként előre bejelentve nem a tancsoporttal mentem el a budai Hűvösvölgybe a közösségi kötelékeket erősíteni, hanem Újpesten a magyar csehszlovák focimeccset néztem meg. Mégpedig két ok miatt. Egyrészt mivel a Puskás-féle csapatot még nem láttam játszani. Másrészt azért, mivel kíváncsi voltam rá, miként fogja őrizni a magyar gárda hálóját az a Horváth Gyuri, aki ekkor már a Fradi játékosa volt, de korábban Zalaegerszegen a mostani NB II-es ZTE elődjének, a Z. Vasutasnak a kapusaként tevékenykedett, és akivel gimnazista koromban iskolánk tornatermében közös edzéseket szoktunk tartani. A drukkeri kilengésem miatt aztán a röpgyűlésen kikiáltottak önzőnek, kollektíva-ellenesnek, és éveken át fekete báránynak számítottam a karon. Közben Rákosiék magyar- és népellenes politikája (a beszolgáltatási rendszer, a padláslesöprés, a rossz ellátás, a kulákista, a különféle üldözések) miatt egyre fokozódott hazánkban a felháborodás, és elérkeztünk 1956 fölemelő, ám végül bukással záruló történéseihez. Nagyon jó érzés számomra, hogy az utóbbiaknak  - mint utolsó éves hallgató  - nem csupán külső szemlélője, hanem némiképp aktív résztvevője is lehettem. Október 23-án intézetünkből (a volt Tőzsdepalotából, a Magyar Televízió későbbi székházából) csoportosan a Petőfi-szoborhoz mentünk. Majd onnét gyorsan szaporodó és mind radikálisabbá váló hatalmas tömegben a budai Bem térre vonultunk. Este ott voltam az emberekkel dugig teli Kossuth téren a Parlament előtt, midőn a tüntetők követelésére megjelent Nagy Imre próbált beszélni a jelenlévőkhöz. Ott hallgattam meg a nép megmozdulását ellenforradalomnak mocskoló Gerő Ernő rádióbeszédét. S itt hallottuk a téren, hogy a rádió épületénél megszólaltak a fegyverek.

Ezután következett a szovjet csapatok első fegyveres beavatkozása, majd pedig e katonai alakulatok kivonulása a fővárosból. Mi pedig egy teljes teherautónyi fegyvert vittünk a rendőr-főkapitányságról a karunkra, és sokan nemzetőrök lettünk. A harcokban ugyan nem vettünk részt - csupán őrszolgálatot teljesítettünk az ELTE Bölcsészkarán - , de létrehoztuk a Lenin Intézet forradalmi bizottságát. Ez utóbbinak elnökhelyetteseként én is tagja lettem, és az volt a feladatom, hogy gondoskodjak épületünk üzemeltetéséről, továbbá az abban működő kollégiumok és menza dolgairól. A bizottságunk egyébként igen demokratikusan tevékenykedett. Az ülései nyilvánosak voltak, és azokon nem tag tanárok, diákok, sőt még olyan külső személyek is részt vehettek, akik semmiféle módon nem kötődtek sem a karunkhoz, sem pedig az egyetemünkhöz (többek közt a korábban börtönbe zárt, de ekkor már kiszabadult, reform-kommunistának számító Aczél György).

Az egyetemre komoly várakozással érkeztem (Fotó: Váhl Ottó)

November 4-én hajnalban még többen ébren voltunk és különféle dolgokon vitatkoztunk, amikor a főváros körül megdördültek a szovjet tankok ágyúi, s tudtuk, hogy rettenetes események következnek. A szovjet csapatok néhány nap múlva lefegyvereztek bennünket. A forradalmi bizottságunk azonban még decemberben is munkálkodott, és a Népszabadság egyik száma dühös cikkben támadott bennünket emiatt. Bizottságunk későbbi befolyását, karon belüli elismertségét jól mutatja az a tény, hogy hármunknak - a minket oktató tanszék vezetőjének, bizottságunk elnökének, Somogyi Jánosnak és nekem, mint elnökhelyettesnek - 1957 első felében sikerült - a Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának a támogatásával - elérnünk a Művelődési Minisztériumnál, hogy az akkor végző filozófia szakosok diplomájába belekerüljön az a megjegyzés, hogy jogosultak vagyunk a logika középiskolai oktatására. Ez egyébként azért volt fontos, mivel a pillanatnyi zűrzavaros viszonyok közepette nem tudtuk, lesz-e munkánk, lesz-e a felsőfokú képzésben filozófiaoktatás, és abban reménykedtünk, hogy a középiskolákban újra sor kerül a logika tanítására.

A hősies küzdelem, amelyet a kis magyar nép folytatott a hatalmas Szovjetunió ellen a szabadságáért és a belső kommunista diktatúra megtöréséért, elbukott. A szerepe (ma már tudjuk) mégis világtörténelmi jelentőségű, mivel az első nagy csapást mérte az akkori embertelen szociális alakulatra.

Aztán ”helyreállt a rend”. Mi pedig 1957 júniusában befejeztük az egyetemet, és bankettünkön a Lenin Intézet végzős hallgatói nevében egyébként az ő felkérésükre én tartottam a búcsúbeszédet. (Sosem felejtem el: rögtönzött beszédem közben a nagy izgalomtól és teljesen szokatlan módon eleredt az orrom vére.)