A magyar néptáncot lehozták a színpadról az emberek közé

Pedig a vidéki fiú állítólag csak azért felvételizett a fővárosi Állami Balettintézetbe, hogy láthasson négereket és villamost. A kíváncsiság végül meghozta a sikert, a táncművészre és koreográfusra az eredeti magyar kultúra követeként tekintenek.

Az 56 éves Farkas Zoltán kétlaki életet él, szerinte az okos pesti Budán lakik, de mivel ő a szülőföldjéhez Dél-Zalához is ragaszkodik, gyakran tölti az idejét zalakarosi házában. Itt, a meleget adó cserépkályha tövében telepedünk le, a beszélgetéshez dióbéllel teli tálat tol elém, s egy bögre teával kínál. Előrebocsátja: napi nyolc szem ebből a csonthéjas gyümölcsből és egy kis lazítás a termálvízben, számára különleges varázserővel bír.

- A titok nyitja egyértelműen a testmozgásban rejlik, ami gyerekkorom óta az életem része -meséli. - Először az Olajbányász utánpótlás csapatának a hálóőre voltam, ám közben az osztálytársaim áthívtak a közeli Úttörőházba, ahol a Fabik Károly néptánccsoport gyakorolt. Csábító közösség volt, sok csinos lánnyal és élőzenével.

Az akkor 12 éves Zoltán nem hezitált sokat, hamar „lepasszolta” a focit és átállt a néptáncosok közé. A csoport vezetője, Szabó Péter eléggé szigorú, ám következetes tanár volt, aki megyei néptáncversenyekre is benevezte fiatalokból álló csapatát. A „fabikosok” a nagykapornakiakkal felváltva nyerték a viadalokat. Aztán egy szempillantás alatt új fordulatot vett az élete.

- Az egyik táncos haver cetlit lobogtatva érkezett a próbára, melyen az alábbi szöveg állt: a fővárosi Állami Balett Intézet néptánc szakra felvételt hirdet! - idézi fel a történteket. - Kaptunk is az alkalmon, gondoltuk ott a helyünk, állítólag vannak négerek és villamos. Egyiket sem láttuk még élőben.

A fiatalok furcsállták miért tart egy hétig a felvételi, ám az csak a végső kiválasztásnál derült ki számukra, hogy több, mint háromezer jelentkező közül lehetett bekerülni a legjobb ötvenbe. Farkas Zoltán óriási szerencsének tartja, hogy ezzel a ténnyel ekkor szembesültek csak, így végig lazán táncoltak.

- Széles utcák, ó Budapest te csodás..., kapkodtuk a fejünket a metropolisz láttán - mosolyodik el Zoltán. - Jöttek szembe a várva várt négerek, sőt a villamos is ott csilingelt a fülünkbe. Pont az Operaházzal szembe az Andrássy útra jártunk próbálni.

- Az 1970-es évek elején pezsgett Pest a fiataloktól, a mi társaságunk tevékenyen részt vett a táncház mozgalom kialakulásában - teszi hozzá Farkas Zoltán. - Többek között olyan művészek voltak ránk nagy hatással, mint a költő Nagy László és a felesége Szécsi Margit.

Az iskolában a fiatalok kísérleti jelleggel, erdélyi - a rendszer miatt - titokban felvett filmekből az eredeti magyar táncokat tanulták meg. Martin György, Kallós Zoltán és Tímár Sándor hétvégente elkészítették a felvételeket, majd hétfőn már a tanítványok előtt le is vetítették.

- Minden manír nélkül az autentikus mozdulatokat gyakoroltuk be, majd 17 éves fejjel az ország amatőr néptánccsoportjainak tanítottuk be, s koreográfiákat állítottunk össze - meséli  a táncművész. - Talán a Batyu becenév is valamikor ebben az időben ragadt rám, hisz egy nagy táskában hordtam a dolgaimat. A villamoson lecsúszott a vállamról, a többiek azonnal kérdezték: hova lett a batyud, Batyu?

A lényeg, hogy Batyu és barátai 1971-ben nagy tettet hajtottak végre azzal, hogy a magyar néptáncot lehozták a színpadról az emberek közé. A kanizsai fiú ebben az időszakban olyan töltést és inspirációt kapott a mestereitől, Tímár Sándortól valamint Györgyfalvay Katalintól, mely után úgy érezte: a nemzet kultúráját meg kell mutatnia a világnak. Élete párjával, a néptáncos Tóth Ildikó „Fecskével” előbb az Állami Népi Együttesbe szerződtek. S, bár Japántól, Dél-Amerikán át Nyugat-Európáig az állandó koreográfiák sikert arattak, mégis hiányzott az eredeti lépésekre épülő tánc.

- Bármennyire is hihetetlenül hangzik szatmári és kalotaszegi táncokat tanítottunk Alaszkától Tajvanig - mesél tovább Zoltán. - Amerikában, jelesül New Yorkban történt, hogy az óránkra csupa idős, bőven 80 év fölötti hölgy érkezett. Egymásra néztünk Ildikóval, hisz nem taníthattunk nekik dunántúli pattogóst, mert összetörnének a csontjaik. Körbe állítottuk őket, a zenére tapsoltak és mozogtak, végül játékosan vezettük rá őket a helyes mozgásra.

Batyu szerint mindig annyi kőből kell várat építeni, amennyi rendelkezésre áll. Ahogy a zenét ritmusokra, úgy a táncot lépésekre és mozdulatokra lehet lebontani. A tanítványok minden óra után leizzadtak, de érdekelte őket a kultúra, ezért visszatértek.

- Ezek a táncok olyanok, mint a biciklizés, ha egyszer megtanultad, soha nem felejted - teszi hozzá mosolyogva. - Tajvan mókás helyszín volt, ott nem megmutatni kellett, hanem leírni. Részletesen milyen lépés után, milyen forgás jön. Néhány nappal később kivezényelték a 800 fős tömeget egy labdarúgó pályára és a leírtak szerint ütemre pontosan „bemagolták”. Az utolsó mozdulatnál kicsit improvizáltam és azonnal lemerevedett a nép, de korrigáltam, így tapsviharban búcsúztunk el.

Batyu azóta sem tétlenkedik, három egyetemen tanít, mostanában a fővárosi Művészetek Palotájában gyerekkel ismerteti meg a magyar táncokat.



A hírnév természete (Benedek Bálint jegyzete)
A kanizsai néptáncművész, pedagógus és koreográfus Farkas Zoltán Batyu érdekes és izgalmas életpályájáról könyvet lehetne írni. A nagy virtuozitást igénylő eredeti néptáncok előadásában ő a legjobb. Hazai és nemzetközi porondon is rendkívül sikeres, hatszor nyerte el a koreográfiai nívódíjat, 1985-ben Az év néptáncosa nívódíjjal jutalmazták. Többek között tanít a fővárosi Magyar Táncművészeti Egyetemen. A Muzsikás együttessel közel húsz éve a világ legnagyobb koncerttermeiben lép fel. Egyszóval teszi a dolgát, sajnos csendben, mert a kultúra e területe manapság nem kap elég figyelmet. Pedig az 1980-as években az egyik amerikai turnét követően végre úgy érezték, hogy felkapja őket a hazai sajtó is. A tengerentúlon a meghatározó napilapok, így többek között a New York Times cikkezett a magyarok néptánc-missziójáról. Ahogy a repülőgép ereszkedett, már messziről látni lehetett, hogy kész fogadóbizottság érkezett eléjük: televíziós stábok, újságírók csoportosultak a kifutópályán. A landolást követően boldog mosollyal az arcukon, integetve és büszkén lépdeltek le a lépcsőn. A magyar földre lépve viszont a stábok elhúztak mellettük és egy idétlenül vigyorgó szőke nőhöz rohantak. Staller Ilona alias Cicciolina modell és pornószínésznő is a gépen utazott. A néptáncosokat egyik újságíró sem ismerte fel. Egészen addig, amíg 1996-ban be nem mutatták az Angol beteg című filmet, melyben Sebestyén Márta is énekelt. A világhírű énekesnő abban az időben a Muzsikás együttessel és Batyuékkal járta a világot. Akkor hirtelen népszerűek lettek, Friderikusz Sándor műsorvezető csábította őket a műsorába, ám Márta nem hagyta magát, s odabökte: „Ha nem vette volna észre már húsz éve énekelek...”