Petőfi40: együtt az „aranycsapat”

Az akkor 7-8. osztályos fiúk ma már érett férfiak, de újbóli találkozásuk még szép, hogy felelevenítette a régi emlékeket. Az iskola ebédlőjében találkoztak ismét, ahol Kovács Jenő akkori testnevelőjük és a Petőfi iskola mostani igazgatója, Makovecz Tamás is részt vett a találkozón. A 40 éves évfordulóra szervezett összejövetelt Molnár László csapattag és Kovács Jenő testnevelő szervezte meg, méghozzá sikeresen, hiszen a csapatból szinte senki sem hiányzott. Ismerős arcokból pedig nem volt hiány, ugyanis a már említett Molnár László mellett Czigány Csaba is NB I-es futballista lett később, de a többiek is a sport mellett maradtak. Ha másként nem, hát sportkedvelőként. Vagy egyszerűen, a sport örökké a mindennapjaik része lett.

Makovecz Tamás azt emelte ki, hogy óriási jelentősége volt ennek az úttörő-olimpiai aranynak. A Petőfi iskolában 1972-ben indult a testnevelés tagozat és hat évvel később már ilyen nagyszerű sikernek örülhettek. Az igazgató nem is titkolta: rendkívül szívesen fogadta a meghívást és nagyon örült, hogy összejött a találkozó. A társaság később egy közeli étteremben ült össze, hogy jól kibeszéljék az akkori éveket és persze a hátuk mögött hagyott negyvenet is. Volt, aki egyenesen Svájcból jött haza erre a találkozóra, ám a csapat zöme ma is Zalaegerszegen vagy a közelben él.

Kovács Jenő testnevelő ma is nagy büszkeséggel beszélt erről a sikerről, hiszen mint mondta, életének is egyik legnagyobb élménye volt ez az arany, mert aztán később már nem nyert zalai iskola csapata nagypályás labdarúgó úttörő-olimpiát.

- Korábban a Pacsa kétszer is szerzett aranyérmet, a focikollégium csapata akkor nagyon erős volt, de 1978-ban a megyei döntőt éppen egymás ellen játszottuk és mi győztünk, amivel mi utazhattunk a tatai országos döntőre – mesélte Kovács Jenő, hiszen a részletekre is kíváncsiak voltunk. – Aztán nemcsak a megyeit, de az országos úttörő-olimpiát is megnyertük. Ellenfelünk a miskolci csapat volt és esélyesebbnek tűnt. Mi viszont mentálisan voltunk erősek. Czigány Csaba olyan csapatkapitány volt, aki nagyon jól összefogta a társaságot. Vele kapcsolatban konkrétan emlékszem arra, hogy amikor hatodikos volt, azt mondtam róla: ha ebből a gyerekből nem lesz NB I-es futballista, akkor vissza-adom a diplomámat. És lett belőle, de nem csak Czigány Csabából, hanem Molnár Lászlóból is, ami szintén büszkeség egy testnevelőnek.

Az élmények felelevenítése pedig sokáig tartott. Kovács Jenő ráadásul egy másik sztorit is megosztott velünk a tatai döntőről. Az akkori szabályok megengedték, hogy két, másik iskolában tanuló diák is csapattag lehessen. A Petőfi csak egyet „igazolt”, a Landorhegyiből Bócz Lajost, aki viszont az országos döntő első meccsén megsérült. Még kórházba is kellett vinni, ahol be akarták gipszelni a lábát, de nem engedte. A döntő meccsen mégis beírták a nevét a jegyzőkönyvbe, de sportcipőt sem húzott, hiszen úgy volt, hogy nem tud játszani.

- Ahogy teltek a döntő percei, Bócz Lali szólt: Jenő bá’, már nem is fáj... – mesélte a sztorit Kovács Jenő. – Mondtam neki, hogy akkor cserekként majd bemehet. Már nem emlékszem rá, hogy kinek a cipőjét húzta fel, és mit ad isten, két gólt lőtt, plusz Czigány Csaba találatával nyertünk 3-2-re. Még egyszer mondom, hogy egy mindenki által erősebbnek tartott csapat ellen. Ám a miénk olyan együttes volt és olyan társaság, hogy mégis meg tudtuk nyerni a döntőt. Ezért felejthetetlen ez az úttörő-olimpiai aranyérem.

A csapatból Szőke Sándor sajnos elhunyt, a szülészorvos Györe Imrének pedig éppen a találkozó időpontjában kellett egy szülést levezetni, de a többiek ott voltak és az akkori csapatkép alapján újra összeálltak.