Fiam! Sérülés csak törésnél van! – Ivánkovics Istvánra emlékeznek volt csapattársai

A torna szervezői Ivánkovics István özvegye, fia és testvérei mellett meghívták az akkori első osztályba feljutó bajnokcsapat tagjait, akik közül Vágvölgyi Tamás, Góczán Gábor, Halász István, Nagy József és Szűcs József, aki már a bajnokcsapathoz csatlakozott, jött el a rendezvényre. A kiállítás megnyitót követően rendezett fogadáson életük meghatározó élményéről kérdeztük a ’78-as hősöket. Elsőként az „Akác” becenévre hallgató Vágvölgyi Tamás lépett vissza gondolatban a múltba:

-A Fehérvár elleni döntő nagyon emlékezetes marad számomra, mert az itthoni 26 pontos győzelem után kikaptunk 25 ponttal. Ha azt mondom, hogy bírói segédlettel alakult így a találkozó, akkor enyhén fogalmaztam. Nagyon sajnáltam, volna, ha akkor nem sikerül, mert nagyon jó barátokra leltem a csapatban, köztük a Cinire is, amiből sohasem csináltam titkot. Nagyon jó barátok lettünk és nagyon megrendültem, amikor 2005-ben meghalt. Örülök, hogy újra találkozhattam az egykori társakkal és közösen emlékezhettünk az akkori időkre.

Góczán Gábor, akit az „Oszi” névvel illettek a legfiatalabb volt a csapatban:

Góczán Gábor: – Korán bekerültem a kezdőcsapatba és sokat játszhattam együtt Cinivel és nagy élmény volt vele együtt játszani. Igazi barátságok kötődtek az egykori csapattársakkal és a mai napig tartjuk a kapcsolatot egymással. Ha volt egy kis szabadidőnk, akkor meglátogattuk Cinit a piacon, mivel a játék mellett folyamatosan dolgozott. Sokat beszélgettünk ilyenkor a kosárlabdáról, az életről. Nagy élmény volt vele játszani, természetesen a feljutás ennek a közösségnek az első katarzisa volt. Úgy érzem, ha Fehérváron nem sikerült volna, akkor rövid időn belül biztosan feljutottunk volna.

A rutinos Halász István, „Pecás” pontjai hiányoztak a döntőben:

– Két dolog, amire nagyon jól emlékszem. Az első az ominózus döntő mérkőzés, ahol egyenlőtlen feltételek mellett harcoltuk ki a feljutást. A második, hogy ezen a mérkőzésen szakad el a térdszalagom és utána csak a pálya mellől tudtam szurkolni a többieknek. Hazaérve mentünk a törzshelyünkre és feleségestől, barátnőstől ünnepeltük az első osztályba való feljutásunkat. Nagyon jó csapategység jellemezte az együttesünket, ami nagyon ritka, hiszen mindenki mindenkivel jóban volt. Nem volt irigykedés, egymásra beszélés, hanem igai egységet alkottunk és remek győzelmeket ünnepelhettünk együtt. Ilyenkor volt a Cininek a klasszikussá vált mondása: „Fiúk! Menjünk, igyunk egy kávét!”

Szűcs József 1979-ben került a már NB I-es csapathoz és igazi ikonja lett a ZTE-nek:

- Három éven keresztül játszhattam Istvánnal egy csapatban. Nagyon jó emlékeim vannak erről az időszakról és egy öltözői jelenet jut eszembe, amikor az egyik mérkőzés előtt egy órával valaki úgy érkezett, hogy jelentkezett az edzőnél, hogy sérült. Cini megkérdezte a játékostárstól, hogy mi a baja, aki elmondta, hogy a kezével van problémája. Az első reakciója az volt erre Cininek, hogy „Fiam! Sérülés, csak törésnél van!”. Ez egy nagy mondása volt. Akkor elmondhattuk, hogy azért jöttek ki a szurkolók a meccsekre, hogy a helyieket lássák, manapság azért járnak, mert a csapat jó és nyernek a fiúk.

Végül Ivánkovics István özvegye, Katalin is szóhoz jutott, aki egy külföldi utazás emlékét osztotta meg velünk:

-Ők nem csak játékostársak voltak, hanem a privát életben is jó barátokként éltek. A férjem még játékos volt, amikor Szlovéniába utazott a csapat egy kosárlabda tornára és az útlevelében nem szakállas fénykép volt. Az indulás előtt le kellet vági a szakállát, hogy nehogy baj legyen a határon és senki sem ismerte fel Istvánt. Amikor hazajöttek a tornáról élete végéig nem borotválkozott és a szakálla maradt a védjegye.

Egy biztos Ivánkovics István fontos része volt a bajnokcsapatnak és a városhoz vitathatatlan.