Piros-fehér-zöld történet Kálmán Imre eredeti operettjében elmesélve

Az énekes-táncos zenemű felidézésére kettős évforduló szolgáltatott alkalmat Varasdon. Az egyik a darab 100 évvel ezelőtti, osztrák bemutatója. A másik jubileumi esemény: 150 éve, 1873 szeptember 23-án nyitott a Dráva menti városban a nemzeti teátrum. A most színpadra állított produkcióhoz az ország legjobb előadóit sikerült megnyernie a rendezőnek. A főszerepet kettős szereposztásban játsszák. A nagyobb név a helyi születésű, szép karriert befutott primadonna Lidija Horvat Dunjko, akit a világ számos színpadán jegyeznek.

A horvát előadást nemrég az egész ország figyelemmel kísérhette a közszolgálati televízióban. A nézők láthatták-hallhatták, ahogy a két főszereplő a Hajd’mo u Varaždin (Menjünk hát Varasdra) betétdalt énekli horvátul, amit mi másként ismerünk. A Dráva menti városban látta meg a napvilágot 1853-ban Kálmán Imre édesanyja, a zsidó származású Singer Paula, aki szépen tudott zongorázni. Férje, a szintén izraelita vallású Koppstein Károly (1850–1921) terménykereskedőként és a Balatonvidéki Takarékpénztár igazgatósági tagjaként dolgozott. A család tisztes megélhetése az ő keresetéből származott.

A família a Balaton mellé költözött, ahol Béla és Vilma nevű gyermekük után harmadikként, 1882. október 24-én született Imre (németül és horvátul Emmerich), akit még három leány követett, Rózsika, Milike és Ilona. A testvérek közül Vilma igazi zenei tehetségnek bizonyult. Rendszeresen zongorázott, miközben kisöccse (Imre) a hangszer alá kuporodott, ahol órák hosszat hallgatózott, magába szívva a muzsikát. Már négyévesen kívülről tudta Liszt Ferenc magyar rapszódiájának a dallamát. Tehetségét a korszak hegedűvirtuóza, Leidl Ferenc is megcsodálta, amikor nyaranta náluk bérelt apartmant.

Drámai fordulatot hozott a família életében, amikor a ház urának a vállalkozása csődbe jutott. Meg kellett válniuk siófoki házuktól és más vagyonuktól. A rokonság segítségével Budapesten, egy aprócska lakásban húzhatták meg magukat. Pénz hiányában gondolni sem lehetett, hogy a tehetséges gyereknek zongorát vásároljanak. Az egyik nagynénje megengedte, hogy az ő hangszerükön gyakoroljon. Valahányszor lehetősége nyílt, klaviatúra elé ült, hogy Chopin- és Schumann-szerzeményeket tanuljon. Mindezt azzal az elhatározással tette, hogy „a szent zene” lesz élete hivatása, „amely megmenti a gonosztól és a szegénységtől.” 

Nevét a jónevű Fasori evangélikus gimnáziumban magyarosítja. Tizenöt évesen mutatkozik be zongorajátékával a fővárosi közönségnek. A publikum csodagyerekként ünnepelte. A sok korrepetálással megtakarított pénzén, 16 évesen pianínót vásárolt. Atyja a jogi egyetemre irányította. Ezt is elvégezte, miközben titokban a zeneakadémiára járt. Az előadói karrierről azonban betegség (ízületi gyulladás) miatt le kellett mondania, ekkor fordult a zeneszerzés felé.

Mivel pénzt kellett keresnie, ezért fanyalogva bár, de rászánta magát arra, hogy a könnyedebb műfaj felé forduljon. Heltai Jenő dalszövegei mellé inkognitóban alkalmi dallamokat komponált, így született 1907-ben első „könnyűzenei” kupléja Én vagyok a Fedák Sári szobalánya címmel. Amikor a megyénkbeli Tótszerdahelyen is kúriával rendelkező Fedák művésznő műsorra tűzte a számot, a zeneszerzővel együtt nem vallott szégyent. Kálmán később Bécsben a bánatos hangvételű dalok komponálásáért elnyerte a székesfőváros Ferenc József-díját.

Az osztrák fővárosba 1908-ban költözött és 30 évig ott maradt. Ekkor származása miatt rasszista zaklatások érték. Az Anschluss, Ausztria náci megszállásának második napján (1938. március 13.) éjfélkor SA egyenruhások jelentek meg a Hasenauerstrasse 29. szám alatti tágas, kerttel övezett villájában. A nácik elől menekülve, családjával együtt elhagyta Ausztriát. Párizsba költözött, majd Amerikába. Csak a világégés után tért vissza Európába. Nagy elégtételt jelentett számára, amikor 1953 áprilisában zenei munkássága megkoronázásaként megkapta a Francia Becsületrend tiszti keresztjét.

A főművének tartott Marica grófnő tele van életrajzi elemekkel. A helyiek a Varasd központjában álló háromszintes épületet Kálmán édesanyja szülőházának tartják, ahova fia is gyakran elkísértete, s ahol megismerkedett az ugyancsak Marica nevű első szerelmével, akinek emléke inspirálta. A legenda szerint a Dráva menti városban ismerte meg Marica grófnőt, akinek az emléke igencsak inspirálóan hatott rá. Az operett meséje szerint a szépséges úrnő bécsi szerelmi csalódását jött felejteni vidéki birtokára, ahol sok kísértés után újból szíven találta Ámor nyila.

A darab librettójának első változata már 1918-ben elkészült, de a zeneszerző nem tudott megbarátkozni annak fordulataival, s a világháború hírei is lehangolták. Julius Brammer és Alfred Grünwald új szövegkönyvvel álltak elő, ami már elnyerte a komponista tetszését. Ekkor a „császárvárosként” emlegetett, festői Bad Ishl nyaralóhelyre vonult vissza, ahol Lehár Ferenc javaslatára a Rózsa villát bérelte ki. Az osztrák lapok néhány hónap múltán, 1923 júliusában világgá kürtölték: rekordidő alatt készült el a szerző ötödik magyar témájú operettje. Ekkor már biztos volt, hogy a Theater an der Wien tűzi műsorra, ami meg is történt 1924 február 28-án, hogy aztán fél évre rá, (október 18-án) a pesti Király Színházban is színre vigyék. Ez utóbbi kapcsán a korabeli hazai sajtó munkásai hónapokkal előtte találgatásba kezdtek: ki lesz a magyar Marica? A többség Zsazsára, azaz Fedák Sárira tippelt, ám nem ő, hanem Lábass Juci, a kor másik imádott prímadonnája lett a befutó.

A mű legendás slágere, a „Szép város Kolozsvár”, csak a magyar fordításban hangzik így. Az eredeti német vers a „Komm mit nach Varasdin” strófával kezdődik, és a mai napig így, azaz „Gyere velem Varasdra” éneklik a világ más színpadain. A versek nem épp a világlíra gyöngyszemei, de nem is ez a kívánalom egy andalító operettől. A horvát Varasdra vonatkozó rész szószerinti fordításban így hangzik „Menjünk hát Varasdra, mert ott rozmaring virít, s kettesben boldogok lehetünk. Te, a tündérek tündére, veled tartanék oda. Mert a vágyakozás tüze ég bennem, szívem a mellkasomban odavissza csárdást jár. Menjünk hát Varasdra, amíg a rózsák virágoznak…”

Az eredeti osztrák-német verzió szerint is Varasdra menne a páros, ahol szintén rózsák virítanak. A vágyott földrajzi helyek sorában a Balaton és a nagy alföldi róna is föltűnik, ahol „rot, weiss, grün”, azaz piros-fehér -zöld az egész világ! Mivel Varasd idegenül hangozhatott a librettó magyar fordítójának, Harsányi Zsoltnak a fülében, így született az ismert szöveg: „Szép város Kolozsvár, / Én ott lakom a Szamosnál”. Sokaknak e kincses városról rögtön e két verssor jut az eszébe. A pesti publikumnak az is tetszett, hogy a férfi főszereplő, Tasziló ezt énekelte: „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket, ha arra jársz…” A pesti fehér nép imádata nyilván Harsányi mester magyarításának az eredménye, hisz ez a rész is másként hangzik németül, ott a bécsi nőknek üzennek. A szám végén mutatós csárdással feledteti bánatát Tasziló, hogy aztán tercettben a Ringó vállú csengeri violám című sláger is felcsendüljön. Németül ez így hangzik: Braunes Mädel von der Puszta vagyis Barna lány a pusztáról. A közönség véget nem érő vastapssal honorálta, hogy a főszereplők Kolozsvárra óhajtottak menni, amely akkor már Romániához került Cluj-Napoca névvel, németül Klausenburg.

A mesét idéző cselekmény mindenütt úgy alakul, ahogy ilyen műfajhoz illően lenni szokott: a szerelmesek végül egymásra találnak. Marica és Tasziló boldog pár lesz.