Magyarok az irodalmi Nobel-díj közelében

Nem tudom, mennyire köztudomású, hogy a Svéd Akadéma mindig 50 évvel később, januárban hozza nyilvánosságra a díjra jelöltek listáját, tehát pár napja azon magyar írók neveit ismerhettük meg, akiket 1973-ban nomináltak. Az akkori irodalmi Nobel-díjas Patrick White lett, a jelöltek között – csak úgy, mint egy évvel korábban – négy magyar szerző szerepelt: Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Mécs László és Weöres Sándor. (A listán egyébként összesen 101 név szerepel.)

A négy magyar író, költő a maga korában eltérő intenzitással, de kellően közismert volt idehaza, s bár a tankönyvek lapjain sem egyforma a súlyuk, az átlagos, verset, regényt ritkán olvasó embernek is ismerősen csengtek a nevek. Ha ma megkérdeznénk az utca emberét, gyaníthatóan Weöres Sándort (1913-1989) tudnák leginkább azonosítani, a (látszólag) gyerekversek mindenkiben élénk emléket hagynak, köszönhetően az óvodáknak és a kisiskolás kornak.

Szombathely szülötte, a Kossuth-díjjal elismert Weöres Sándor sajnos hosszú évtizedekre beleragadt a gyerekvers szerzői státuszba, a teljes életmű kibontása, fókuszba helyezése a halála óta vegyes sikerrel zajlik. Legfontosabb műve, A teljesség felé című filozófiai esszéje 1945-ben jelent meg. A csöngei emlékházat felkeresik zalai tanárok, diákok is, tanulmányi kirándulások kedvelt célpontja.

Juhász Ferenc (1928-2015) esetében már az is beszédes tény, hogy az internetes lexikon előbb ajánlja fel az azonos nevű politikusról szóló szócikket, mint a Nemzet Művésze, a Kossuth- és József Attila díjas költő életrajzát. Nemzetközi elismertségét jelzi, hogy 1977-ben épp a Svéd Királyi Akadémia vendégeként töltött három hetet Svédországban, ugyanaz évben felolvasókörúton járt az USA-ban, méghozzá többek között Weöres Sándor társaságában. A zalai irodalomkedvelők legutóbb az irodalomszervezésben jeleskedő Anna lányával találkozhattak Zalaegerszegen.

Illyés Gyula (1902-1983) Párizsban, emigrációban kezdte költői pályafutását még a II. világháború előtt, majd a dunántúli paraszti származás okán e társadalmi réteg írójaként tartották számon. A Puszták népe című kötete valaha a legtöbb háztartásban ott állt a könyvespolcon, a szerzőt pedig elsősorban a baloldali gondolkodással azonosították. 1928-tól szoros barátságban volt József Attilával, a harmincas évek közepén csatlakozott a népi írók mozgalmához, s egyik vezető alakja lett, Babits utódjaként szerkesztett folyóiratot, 1945 után rövid ideig politikai tisztségeket is vállalt, 1956-ban, még a forradalom kitörése előtt jelent meg az Egy mondat a zsarnokságról című, világhírűvé lett verse. A hatvanas években idehaza és nemzetközi színtéren is nagy tekintélynek örvendett, bár nemzeti elkötelezettségét a szocializmus évei alatt gyakran nacionalistának bélyegezték. Művei reneszánsza még várat magára...

Az irodalmi életműhöz nem az eredeti nevét használó Mécs László (1895-1978) Corvin-koszorús költő, premontrei szerzetes, lapszerkesztő erdélyi és felvidéki településeken szolgálta egyházát, költészetét épp Babits és Illyés Gyula kritizálta, a negyvenes évek végén szélsőjobboldali lapokban publikált, majd Pannonhalmán élt visszavonultan 1945 után. Mondvacsinált vádak miatti tízévnyi börtönbüntetéséből hármat kellett letöltenie. Költészetét a küldetés erős tudata és a keresztény ihletettségű életigenlés jellemzi. („Minden legenda köztünk él, mozog:/ meglestem egyszer édes Szent Ferencet,/ hogy prédikált barmoknak./ S egy lelencet/ Erzsébet rühtől tisztára mosott…”) Az ismert adatok szerint hagyatékát a pannonhalmi bencések gondozzák, 1997-ben Rónay László jelentette meg a róla szóló monográfiát.

A négy író jelölésének közös vonása, hogy mindnyájukat az akkor külföldön élő, nyugati egyetemeken tanító magyar irodalmárok javasolták a Nobel-díjra.

A jelölést 2002-ben díjra váltó Kertész Imre (1929-2016) az önéletrajzi ihletésű , 13 évig írt Sorstalanság című regényéért kapta meg az elismerést, mely az irodalomtörténészi elemzés szerint a holokausztot merőben új szemlélettel, egyedi nézőpontból ábrázolja. Ilyenkor természetes lenne, hogy nincs magyar olvasó, aki ne ismerné az amúgy terjedelmileg nem riasztó nagyságú regényt, de ebben ne legyünk olyan biztosak. A bohém, vidám, a budapesti éjszakában töltött évekbeli életmódjáról kevesebbet tudó közvélemény valószínűleg élete utolsó, javarészt Berlinben és Budapesten töltött éveiről értesült, pedig a művein keresztül lehetne legjobban megismerni. A „Kaddis a meg nem született gyermekért” című mindenképpen ajánlható.

Tavaly, 2023 decemberében Jon Fosse norvég író vehette át az irodalmi Nobel-díjat, s noha a jelöltek névsorának hiteles nyilvánosságra hozására - ha a szokások nem változnak - 50 évet kell várnunk, tudható, hogy az 1984 óta a zalai dombok között élő Nádas Péter és a 70. születésnapját a napokban ünneplő Krasznahorkai László neve szerepel a listán, szintén több esztendeje terjesztik fel őket. Talán egyikük meg is kapja mihamarabb.