Megjárta az El Caminót, most pedig Ázsiába, Dél-Amerikába készül Zsófia

Fotók és videók nélkül beszélgetünk, ám így is átüt minden szava, életre kel a kis szerkesztőségi szoba, a Balkánon, Közel- és Távol-Keleten, sőt Amerikában járunk gondolatban. Bár elsősorban az ősszel megjárt El Camino miatt találkoztunk, óhatatlanul kíváncsiak vagyunk, mitől ez a nagy szabadságszeretet és utazni vágyás. Az író, utazó és blogger hat évet élt Oroszországban, Moszkvába tanulmányi ösztöndíjjal került az ELTE orosz-olasz szakáról. A mesterszakot Belgorodban végezte, 40 kilométerre az orosz-ukrán határtól. Néhány év múlva, 2019-ben már munkahelye miatt utazott vissza az országba.

A 33 éves fiatal lány – jobban mondva fiatalasszony – orosz férjével, Szimjonnal is romantikus körülmények között találkozott, méghozzá 2015-ben Azerbajdzsánban, ahol mindketten az Európai játékokon vettek részt önkéntesként. Akkor barátként váltak el, aztán 2019 nyarán újabb találkozó Szentpéterváron, ami megpecsételte sorsukat. Házasságot kint kötöttek, majd Zsófi tavaly júniusban tért haza, míg párja augusztusban követte őt. Szimjon azóta is lelkesen tanulja a magyart, ismerkedik a környékkel. A fiatalokat aztán még jobban összekovácsolta egy út, mégpedig a lelket felemelő, régóta tervezett zarándokút, az El Camino, amit édesanyjával és férjével járt végig.

– A közel 900 kilométeres utat 38 nap alatt tettük meg szeptember elejétől október közepéig. Édesanyámmal pontosan 12 éve terveztük, Szinku Mihály elbeszélése inspirált minket. Közben férjez mentem, így nem volt kérdés, hogy hárman vágunk neki. Nagyon nagy lelki és testi megtapasztalás volt, a határainkat feszegettük, jobban megismertük önmagunkat, felejthetetlen emberekkel és történetekkel találkoztunk. Katartikus volt, mindamellett nem számítottam rá, hogy meg fog törni, holott én rugalmas, türelmes, alkalmazkodó ember vagyok. Fizikálisan az első két hét volt nagyon nehéz, s voltak igazán mélypontok lelkileg is. Mit hagytam ott? Én leginkább a sérelmeimet, bár ezt mindhárman elmondatjuk magunkról. Az ember hajlamos duzzogni, haragot tartani, megsértődni minden apróságon. Aztán megtanultuk ezt elengedni úgy, hogy mindig a közös cél lebegett a szemünk előtt. A vándor ott az út során sokkal tisztábban, zajok nélkül látja azt, ami igazán fontos és lényeges az életében.

– Egy ilyen út során bizonyára emlékezetes ismeretségek is köttetnek.
– Luciano, az olasz zarándok már másodszor járta végig az El Caminót. Vele többször találkoztunk, mondhatni barátokká váltunk, azóta is levelezünk. Azt mondta, az igazi camino a Szent Jakab-út után kezdődik. Az ott tanultakat a hétköznapokba kell átültetni. Akkor válik el, hogy csupán emlék marad vagy sokkal több, dolgozik bennünk a megtapasztalás. Azt mondta, három dolgot kell hazavinnünk: az egyszerűséget, a megosztás örömét és az emberségességet. Az út csodája az is, hogy mindig akkor és ott bukkan fel valaki, amikor éppen a legnagyobb szükséged van egy gesztusra vagy jó szóra. Mi például egy Viki nevű leánynak voltunk a lelki támaszai, „angyalai”, aki agydaganattal küzdött. Alighogy beérkeztünk a célállomásra, Santiago de Compostelába, másnap utazott haza a műtétre, ami szerencsére jól sikerült. Soha nem feledjük azt a brazil bácsit sem, aki éppen ott, az út közben hunyt el. Amikor gyaloglás közben találtunk egy elhagyott kagyló kitűzőt (a zarándoklat jelképét), akkor a bácsinak, Leónak nyújtottuk át, aki ugyancsak elvesztette azt, így ezzel az aprósággal – mint később a lányától megtudtuk – nagyon boldoggá tettük. Mi egy karszalagot kaptunk tőle, amire csomót kötöttünk egy-egy jókívánsággal. Jó érzés adni és nyomot hagyni mások életében, minden apróságnak örülni kell, ez talán a legnagyobb tanulsága a zarándoklatnak.

A zarándokút, a mindennapi mókuskerékből való kiszakadás nagyon jó felkészülés volt a február végén újra útnak induló párnak, ugyanis hónapok óta tervezgetnek egy jóval nagyobb utazást, ami alatt mintegy húsz országot keresnek fel. Zsófia volt már önkéntes Olaszországban és Azerbajdzsánban, de turistaként is sok helyen járt, többek között a Balkánon, Kirgizisztánban, Kazahsztánban.

– Ázsiában kezdünk, majd Latin- és Dél-Amerikába megyünk tovább. Meglátjuk, talán még Afrika is belefér – ecseteli lelkesen a fiatal utazó. – Mivel ezt nem tudnánk teljesen saját költségvetésből finanszírozni, így javarészt önkéntes projekteket végzünk: tanítunk, kétkezi munkát keresünk. Srí Lankán kezdünk, utána Malajzia és Thaiföld következik. Eddig terveztünk, a többi úti célt majd később, aktuálisan pontosítjuk. A pandémia megmutatta, hogy sok minden kiszámíthatatlan, ezért rugalmasnak maradunk. Mindenhol egy-másfél hónapot szeretnénk eltölteni. Srí Lankán már visszaigazolták a munkát. A sziget szívében, egy teaültetvényekkel körülvett kis faluban tanítjuk angol nyelvre a gyerekeket, illetve általános informatikai és közösségimédia-ismereteket oktatunk majd. Malajziában lehet, hogy egy ökoprojektben veszünk részt egy kis szigeten, azaz fára építünk faházakat, de elképzelhető, hogy valami mást találunk. Nagy álmom, hogy ott, vagy Thaiföldön mangó- és duriánültetvényeken is kipróbáljuk magunkat. A workaway.com weboldalon keresünk általában önkéntes tevékenységet, amiért szállást, ellátást kapunk. Nagyon szeretünk videókat, fényképeket készíteni, van egy Youtube-csatornám, így az ott szerzett marketingtapasztalatokat is szívesen átadjuk másoknak. Tudom, sok ismerősöm szinte bolondnak néz, hogy több diplomával a zsebemben miért végezek ilyen „alantas”, nehéz fizikai munkákat. Szerintem pedig éppen ez a lényege az utazásnak, hogy teljesen testközelből tapasztaljam meg mindazt, ami ott vár rám, illetve ránk. Remélem, hogy egy teaültetvényre is eljutunk, annyira érdekel, miként készítik elő, hogyan és mi alapján válogatják a leveleket. A sok tapasztalásnak az a lényege, hogy láttatni szeretném az itthoniakkal, hogyan élnek a világ többi részén az emberek, milyen a kultúrájuk, hogy telnek a mindennapjaik. Jó volna, ha sokkal elfogadóbbak lennénk egymással, lássunk más példát is és legyünk minél hálásabbak értékeinkért. Vannak olyan helyek a világon, ahol jóval szerényebb körülmények között, ám szemmel láthatóan mégis boldogabban élnek az emberek. Mi ezt szeretnénk megmutatni. Ezt az egyszerűséget és szeretetteli környezetet az emberséges és emberi történetek alapján. Remélem, hogy néhány év múlva már a gyermekeinkkel közösen folytathatjuk utazásainkat, ugyanis ezt az életszemléletet szeretnénk átadni nekik is.