A filmőrült élete

 Idén újabb legenda állt be a sorba, Steven Spielberg, minden idők egyik legnevesebb direktora, A Fabelman családdal. A sztori szerint Sammy Fabelman (Gabriel LaBelle) azóta filmezni szeretne, hogy szülei először elvitték moziba. Szabadabb szellemű anyja, Mitzi (Michelle Williams) mindenben támogatja, míg földhözragadt apja, Burt (Paul Dano) – még ha el is ismeri tehetségét – inkább „rendes szakmát” keresne fiának. Fabelmanéket nem veti fel a pénz, de Sammy egyre jobban felfedezi, hogy mennyi mindent el tud mondani a film nyelvén. Az előzetesek alapján borítékolható volt, hogy a moziban nagy szerepet kap majd a mozgóképek iránti szeretet, és a filmkészítésbe is betekintést nyerhetünk, mely mindig ad egyfajta pluszt a hasonló alkotásoknak. Spielberg a hasonló életrajzi ihletésű filmet forgató Alfonso Cuarónnál és Kenneth Branaghnál jobban beleás a szakma rejtelmeibe, ám még így is kevésnek éreztem ezeket a szegmenseket. Tény, hogy amikor tinédzserként háborús filmet, vagy középiskolásként tengerparti hangulatbombát vág össze, megértjük a világteremtés e formájának varázsát. Csillogó szemekkel meredünk a vászonra, előjön a rajongás – csak a cselekmény nagyja nem erről szól, hanem Fabelmanék életéről. A szűk első óra a megelevenedett amerikai álom, mely helyenként rettentő szirupos. 

A színpadias boldogságbombák mesterkéltek, időnként olyan érzésem volt, mintha egy régi sitcomot néznék. Majd érkeznek a konfliktusok, és egy fokkal jobban beránt az élmény, de az arányokkal továbbra is vannak problémák, hála az indokolatlanul elnyújtott játékidőnek. A 150 percből nyugodtan lehetett volna vágni vagy fél órát, s máris kevésbé lenne didaktikus az összkép. Spielberg elsősorban a szeretteire fókuszált, de nem elég jók a karakterek, és a drámai vonal sem tartogat semmi különlegeset. Más lenne a helyzet, ha a szakmai és a családi szálak időtartama felcserélődött volna, ugyanis akkor van leginkább elemében a rendező, amikor a filmezés áll a középpontban. Pazarul szemlélteti, hogy mennyi mindent lehet észrevenni egy kamerával, illetve miket lehet láttatni a nézőkkel. A filmsztáros allegóriája egyenesen zseniális, akárcsak a megmosolyogtatóan bájos befejezés. Ilyen és ehhez hasonló jelenetekből kellett volna több. 

Spielberg továbbra is végtelenül profi szakember, aki a kisujjából kiráz egy színvonalas mozit. Mint A Fabelman család, mely technikailag kifogástalan, a színészek remekelnek, és megvan a hangulat is, ami elvarázsolhatja a nézőt. Én mégis jobban örültem volna, ha a sokszor látott családi dráma helyett direktebb szerelmeslevelet látok a filmekhez. Mert a potenciál megvolt benne ehhez, de amikor Quentin Tarantino (Volt egyszer egy… Hollywood), vagy Martin Scorsese (A leleményes Hugo) tisztelgett eme médium előtt, az jobban el tudott kapni. Persze ez semmit nem von le Fabelmanék erényeiből.