Visszatekintő: két különböző művészeti ág, két eltérő karakter a dombérozó napjain

Torma Attilát ismerik a zalaiak, a majd öt éve kész, a Paideia Theatre kereteiben készült The Out Of Time Man (Az időn kívüli ember) előadását is láthatták. Most mégis afféle becsvölgyei anzix lett belőle a volt Gondűző Sörözőben, amelyet a kulturális rendezvényfolyamot támogatandó bocsátott rendelkezésre helyszínül a tulajdonos.

„Vladimirnak… nincs műterme de van bátorságunk műteremnek tekinteni azt a helyet ahol éppen vagyunk ha nem félnék még a kocsmába is magammal vinném az írógépet…” Bohumil Hrabal szavai (Vita nuova) magnóról hallatszottak, jól jellemezve a vállalkozást: a színpad ott van, ahol egy színész és a néző annak látja. A jelenidejű élmény úgyis bennünk születik meg.

Földre, járólapra öntött zsáknyi virágföldön gyalogolni, járni, taposni, futni, leroskadni, feltápászkodni, újra összetörni, vérrel, verejtékkel szó szerint elegyedni – körülbelül 70 percen keresztül? Közben lehulló ruhadarabokkal nem gondolni, a test meztelenedését vállalni, az arcon pedig tükröztetni a szavak erejét? Mire jó ez?

„…az a tény, hogy öngyilkosságot kíséreltem meg, elhatározásom komolysága mellett szól. Nem haltam meg, de legalább önmagamnak bebizonyítottam, hogy nem akarok úgy élni, ahogy eddig…” (Moravia: Az unalom)

Torma Attila a nézőktől alig pár centire megélt félig néma története nem játék volt, nem tudatos felépítmény, az improvizáció megismételhetetlenségének hatását kihasználó emberi játszma. Ami provokálja a bennünk élő prüdériát, de azt is, hogy muszáj legyen értelmet keresnünk. A mozdulatok lehetnek egyetlen ember életének önhitt és gyarló stációi, vagy akár az emberiség tudatra ébredésének, magabízásának apoteózisa, istenülése is.

„…az uram meg mosolygott és inkább magának, mint nekem magyarázott és okított engem és igyekezett megértetni velem hogy az írás tulajdonképpen nem olyan ördöngös dolog hogy nem kell hozzá más mint némi arcátlanság amivel nekifog az ember az első sornak…” (Hrabal: Vita nuova)

Az írás, a színház valóban nem ördöngös dolog, fogékonyság kérdése, hogy a művészekkel tartunk-e. Azon az estén a maroknyi, de befogadó csapatnak talán sikerült. Akik pedig közelebb élnek a kortárs irodalomhoz, hallhattak a már idézetteken kívül részletet Háy János Nehéz című darabjából, sőt, a róla szóló, Jeges-Varga Ferenc jegyezte kritikájából: „Hibás itt mindenki, csak te csináltad jól. Közben meg tudod, hogy éppen te vagy az oka mindennek.” Kassák Lajos-verssel is találkozhattunk mindjárt az elején, Anthony De Mello A szeretet útja egy részlete is elénk került, míg egyre simábbra taposódott a fekete föld a férfi lábai alatt, s Marek Koterski lengyel író, filmrendező A bolond egy napja című filmjének a monológjai is beúsztak a becsvölgyei kocsmai estbe. („Félek a naptól. Minden egyes nap. Fogalmam sincs, mit kezdjek az elkövetkező nappal.”)

Japán sem maradt ki, Murakami japán író szóba hozásával. (Norvég erdő című, egy Beatles-szám ihlette könyve magyarul is olvasható). Murakamiról mondják: kemény erőfeszítésekkel, fegyelmezetten ír. Hozzá van szokva a veszítés tapasztalatához, és egészen máshogy küzd, mint azok a harvardi futólányok, akik süvítve és sikeresen húznak el mellette. Fut.

Nos, azt az ezerarcú futást nem egyhamar felejtjük el.

A Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán végzett, Szentesről indult Dezső Dario orgonaművész finomabb regisztereket szólaltatott meg bennünk négy nap múlva, azután, hogy meghallgathattuk dr. Kulcsár Bálint levéltáros- történész előadását a XVIII.–XIX. századi barabásszegiekről, sőt el is sétáltunk a nevezetes Bán Ferenc sírjához a közeli temetőbe. A református templom orgonáján is csapongtak az évszázadok. Az 1500-as évek után 150 évvel a protestáns lübecki templomokba képzelhettük magunkat preambulumot hallgatva, Dietrich Buxtehude dán–német orgonista, a barokk szerzeményei közt. Párizsba repültünk, a Notre-Dame vak kántorát, a XX. század elején működött Louis Vierne-t hallgatni. És még hátra volt Bach C-moll fantáziája, korálja, a német romantikus Brahms koráljai, Mendelssohn-Bartholdy F-moll fúgája.

Az ember a földet taposva is valami magasztost remél.