Ecsedi Erzsébet a celldömölki színházi fesztiválon játszotta a Mintapintyet

Mi a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház tagjáért, Ecsedi Erzsébetért jöttünk. Történt ugyanis, hogy a színművész és lánya, a színművészeti egyetem hallgatója, Ecsedi Csenge a járvány miatti kényszerű karantént arra használta fel, hogy feldolgozta a Kovács-ikrek néven megismert drámaíró szerzőpáros Mintapinty című színművét.

A monodráma a XX.-XXI. századi hazai viszonyok szegleteibe világít be, eképp szinte Ecsedi Erzsébetre szabták a figurát, Molnár Zsókát. Aki az életét két zebrapintynek meséli el. Nos, miután idehaza eddig csak egyetlen egyszer,2021 júniusában sikerült játszani a Kollázs Kulturális Egyesület égisze alatt megszületett játékot, ámde a celldömölki Soltis Lajos Színház fesztivál versenydarabként műsorára tűzte, tudtuk, ott a helyünk. (A Soltis Lajos Színház múlt héten tartotta színházi találkozóját. A színház 20 éve talált otthonra Celldömölkön, a találkozó öt napja alatt 14 csapat 17 produkciót láthatott a közönség. 2003-ban egykori művészeti vezetőjük, a neves vajdasági színész, rendező, a 2000-ben autóbaleset során elhunyt Soltis Lajos emlékére hozták létre a találkozót, mely az alternatív, független, amatőr társulatok találkozóhelyévé vált. Az idei bírálók közt ott volt a zalai Turbuly Lilla költő, író, színikritikus; a Színházi Kritikusok Céhének elnöke, Szabó Tibor Jászai Mari-díjas színész, a Weöres Sándor Színház alapító tagja, igazgatója.)

A Mintapintyet még csak a debreceni Csokonai Színház közönsége láthatta. A szerzőkről pedig tudni kell, Kovács Dominik és Viktor az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója, ami jelzi, szemtelenül fiatalok. Ennek fényében adózhatunk a szenzoraiknak, amikkel pontosan érzékelik a környezetük elmúlt 40-50 évét, a rendszerváltás előtti rezdületlen várakozást, az azt követő bizonytalanságot, s mindezt a kisember sodródó életének eseményein keresztül értetik meg velünk.

Ecsedi Erzsébet és rendezője, Csenge erre az alapszövetre dolgozza rá a magáért. Milyen véletlen, hogy a színész magánélete majdnem hézagmentesen ráillik a figuráéra. Vagy egyáltalán nem véletlen. Hisz itt élünk mindannyian, ugyanabban a horgolt csipkékkel telerakott tenyérnyi „szobában”. Zsóka anyja által kevéssé kedvelt kisebbik lányként nő fel, ami visszamenőleg meghatározza a viszonyulását. Hasonlítani akar, de kiválni is szeretne. Igyekszik mindenhová beleilleni, nemigen sikerül. Kicsit több mint a többiek. A kedélye mindenképp életre ítéli, hiába a hűtlen párttitkár férj, az eltávolodó gyerek, a kiöregedést durván érzékeltető polgármester.

Az apró térben működő játék a távol lévőket különösen jelképező tárgyakkal hozza interakcióba a színészt. Hozzá képest minden pici, a porcelán nippek mint madarak, mint anya, a rétegzett sors egymásból nyíló dobozai, a trónusos szék kreatívan titkos fiókjai, azok emléktartalmai, a horgolt terítők, háttámlák, mégis bosszantóan tornyosul fölébe az egész bűbájosnak látszó kellékuniverzum. Amit már legyőzött az emlékek átrendezésével, az tényleg kicsi lett, noha nem jelentéktelen, amivel meg nem sikerült elbánni, az túlzóan nagy maradt. Ilyen az agresszívan vállas zakó, ami a spanyolfalra akasztva várja, hogy Zsóka szisztematikus emlékezése játékba hozza, mint a nő sikereire féltékeny férjet, mint a járási elvtársat, vagy az őt csak úgy nyugdíjazó mostani városi vezetőt. A sok-sok megfelelési igyekezet egyre szűkülő országútján végül prófétai extázis szállja meg a főhőst, emiatt a kisrealista jelenetkockák végére abszurddá tágul a színdarab. A stílusváltás kiemeli az egészet az addigi – tipikus kelet-közép-európai? – mederből. A helytörténeti múzeum vezetőjeként megtanult látványhatásokat használva Zsóka vörös fonallal keríti körbe önnön mindig is szűkös életterét, s felette lebegve teszi idézőjelbe mindazt, amit sorsnak nevezünk. Az egész groteszk derűvel operál. A szóban forgó celldömölki fesztivál díját el is nyerte.

A kamaraszínházi előadás 90 perces, 60-80 főnek ajánlva, mindössze 4x4-es játéktérrel, két felvonásban. Keressék.