Hertelendy Attila: „Látom, ahogy a nézők jönnek velem...”

Ha azt mondom: nyári színház.

Azt mondod: Az ember kicsit kiélheti magát, lazábban, szabadabban dolgozhat. Többnyire könnyedebb előadások kerülnek színre, a színészek pedig – Gáborra ez nagyon igaz – szabadabb kezet kapnak a rendezőtől. Ám mindez felelősség is egyben, nem szabad lazára venni, a felszabadultság nem ad felmentést a teljesítmény alól.

Ha azt mondom: láblógatás helyett újabb munkába csöppenni.

Azt mondod: Nem igénylem, hogy azt a három hónapot semmittevéssel töltsem. Így is megtaláljuk a pihenés lehetőségét a családdal, amikor pedig már futnak az előadások, délelőttönként strandra megyünk, vagy a papához a hegyre. Egy művész mindig megpróbál alkotni, és ha nincs, akkor hiányzik a közönség, a fellépés. A pandémia megmutatta, mennyire.

Ha azt mondom: örökös tag.

Azt mondod: Minden kezdet nehéz, de egy színház esetében a jó darabválasztás aranyat ér. Az Anconai szerelmeseknek rögtön híre ment, aztán rövid időn belül beigazolódott a koncepció, aminek az volt a lényege: csábítsuk be Zalaegerszeg belvárosába nyáresténként az embereket, legyenek nyitva tartó éttermek, kávézók, ahol az előadás után még beszélgethetnek egy kicsit. A Kvártélyház elhozta a várt nyüzsgést, hangulatot, és egyszer csak azt vettük észre, mindez működik, olyannyira, hogy vannak, akik egy darabot többször is megnéznek: az adott évben és később is. Kellenek az ilyen esték, kultúrával, barátokkal.

Ha azt mondom (persze szinte alibiből): kedves darab.

Azt mondod: Mindegyik, de elsőként az Anconai szerelmesek, mert azzal kezdtünk, és az utolsó pillanatig egymást nevettetve élveztük a közös játékot és az ötleteket, a poénokat, amelyek beépültek. A másik nagy kedvenc A padlás, ami örök szerelem, főleg a Fényév távolság miatt. Mindig azt látom, a nézők jönnek velem, látják, hallják, amit mondani szeretnék azzal a dallal. S a Hotel Menthol sem maradhat ki a felsorolásból, ami erőnlétileg is nagy kihívás. Az egyik előadás előtt fél-háromnegyed órával tudtam meg, hogy édesanyám örökre elment. Azt kértem Gábortól, még a kollégák se értesüljenek erről, és bár felajánlotta, hogy lemondjuk az estét, azt éreztem, fel kell mennem a színpadra játszani, úgy, hogy senki ne vegye észre, mi játszódik bennem. Akkor még a szokottnál is többet kellett beletennem az előadásba.

Ha azt mondom: beugrás – másképp.

Azt mondod: Ez is a Hotel Menthol. A közönség vastapsa közepette már a harmadik ráadásnál tartottunk, és azon gondolkodtam, mivel lehetne ezt még fokozni. Hát, beugrottam közéjük. Őrület volt, a zenészek pedig, miközben játszottak, kerestek a szemükkel, vajon túléltem-e. Ez aztán benne maradt a fináléban, de akadt olyan helyzet, hogy telt háznál elnéztem picit az irányt. Necces volt, ám a nézőkkel együtt megoldottuk...

Ha azt mondom: sztori.

Azt mondod: Rengeteg…, de akkor maradjunk a Hotel Mentholnál. Egy előadás után jön hozzám a Szombathelyről érkezett gitáros fiú elnézést kérni, amiért a fináléban picit nagyobb tempót vett. Zenei vezetőnk mondta neki, le fogom szidni, jobb, ha megelőzi. Értettem a koromra utaló poént, aminek vétlen részese lett a muzsikus kolléga. Amúgy nem volt semmi baj, és ezt el is mondtam neki. Másnap, a visszatapsnál, ugyanannál a dalnál, összekacsintottunk a gitárossal – és én dupla tempót fogtam. (Gyorsan írni újságban nem lehet, de próbálják nagyon gyorsan olvasni: Messziről fénylik a Hotel Menthol.) A táncosok alig bírták követni, súgták is menet közben, nem idézem, hogyan. Lement a szám, aztán úgy tettem, mintha mi sem történt volna, pedig nekem is megerőltető volt. Meghajoltam, aztán annyit jegyeztem meg halkan Máriás Zsolték felé: na, mi van, nem bírjátok?! Ők persze, képletesen, rázták az öklüket. Ez is szép a Kvártélyházban: mindig van egy pici meglepetés, hergeljük, húzzuk egymást, aminek a közönség a nyertese.