Nemrég Munkácsy-díjas lett Budaházi Tibor, Zalaegerszegen élő képzőművész

Kint kabátba kapaszkodós szeles idő, odabent, a hatalmas belmagasságú műteremben aranyló napsugarak pásztázzák a festményeket. A tizenegy éves fehér puli, Jeges tekintete kíséri minden mozdulatunkat. A falakon a saját műveken kívül egyből szembeötlik Barcsay és Picasso portréja, a két példakép egész életére kihatott, mondja a művész.

– Barcsay Jenő puritán ember volt, szinte aszketikus módon hozta létre a műveit. Az ő ellenpontja, akit ugyanúgy nagyra tartok, éppen Picasso. Őt a szabadságáért irigyeltem, a tehetsége által szinte mindent megtehetett. Olyan életművet hozott létre, ami nélkül nem lehet értékelni a 20. századot.

Az ember azt gondolná, egy festőművésznek csupán ecset, paletta és festék a barátja. Aki jól ismeri az egerszegi alkotót, az tudja, hogy nála a harapófogó, ragasztó, barkácsszerszám ugyanolyan fontos része a művészetnek, mint a mindenre kiterjedő figyelem. Még egy fáról leesett madárfészekben vagy egy lefűrészelt fakorongban is meglátja a textúrát, az érdekes felületet, azaz a leendő képet. Budaházi Tibor örök kísérletező.

– Minden anyagot felhasználok, ahhoz azonban meg kell először ismernem magát az anyagot, hogy mire képes, hogyan viselkedik. Festek, ragasztok, szegelek, a végén festmény lesz. A 20. század kitágította a művészeti ábrázolások lehetőségét, tárházát. Mindig bátran vállaltam azt, hogy kísérletezem. Jó érzés, hogy azonnal beazonosítanak, tehát felismerik a kézjegyem. Sokáig rejtőzködő voltam, a művészetemet magánügynek tartottam. Mindez talán visszavezethető a gyerekkorra. Falun nőttem fel, édesapám Nagypeleskén volt falusi tanító, végtelenül művelt ember a világ háta mögött. A második világháború után a román-magyar határszélen található kis falu volt. Ötödikes koromtól kezdve internátusban laktam, és csak akkor tudtam hazamenni, ha leesett a hó, a vasutat lebontották, földút volt csak. Apámra büszke vagyok, ugyanis amíg 25 évig ő volt az iskolaigazgató, addig csak magyar iskola volt a faluban. A hatóság mindig zaklatta, de ő végig kitartott, megmaradt magyarnak. Ebben a környezetben nőttem fel. A poros utas kis faluból kikerülve modern alkotások létrehozására voltam képes, erre születtem. Bejártam a nagyvilágot, külföldi művésztelepeken alkottam. A nyugati festők mindig érdeklődve nézték munkáimat, mert eredeti maradtam és nem őket másoltam. Nem minden művész bohém ember. Következetesen kell dolgozni és ne féljünk attól, hogy elrontjuk a képet. Nyugdíjasként most van elég időm arra, hogy folyamatosan alkossak, nem zökkent ki semmi.

A nyugalmazott művésztanár szereti a tehetséges gyerekeket. A Pais-iskola után a Mindszenty-gimnázium tanára lett, az alapítók között találjuk, az első végzős osztálynak ő volt az osztályfőnöke. A nála felkészült növendékeket mindig felvették a művészeti egyetemekre. Sokat köszönhet a katolikus iskolát fenntartó Notre Dame Női Kanonok- és Tanítórendnek, különösen a néhai Mercédesz nővérnek. A kápolna üvegablakait a nővérek és az egyház felkérésére készítette, emlékszik, igazi kihívás volt.

– Amikor az 50-es években lerombolták az épületet, hírmondója sem maradt az egykori kápolnának, ablakainak. A festészet szabadságával ellentétben szigorú szabályok szerint haladtam, az attribútumokat, a korabeli viseletet tanulmányoztam. A négy, iskolához köthető szent és egyházi személyeket ábrázoló (Mindszenty József, Árpád-házi Szent Erzsébet, Szent Ágoston és Alexia Le Clerc) üvegablakokkal 2000-ben készültem el, valamint a kisebb, hét szentséget bemutató ablakokat is én készítettem. Összességében elmondható, hogy a munkásságom a keresztény kultúrán alapszik. Ahogy az európai kultúrának, nekem is a Szentírás az inspirációm. Ez azt jelenti, hogy modern eszközökkel ezeket az örök értékű gondolatokat tolmácsolom. Ha egy képből nem sugárzik a transzcendens, akkor az nem igazán műalkotás. Nem teljesen elvont és absztrakt a festményem, ha jól megnézzük, valamilyen szimbólumot mindig fellelhetünk benne. Talán nem bűn az, ha valaki művelt és tájékozott a világ történéséiről. Így visszatekintve büszke vagyok, hogy az európai művészettörténeti folyamathoz kapcsolódom.

– Gondolom, hogy a 2015-ben a Római Magyar Akadémia által elnyert ösztöndíj is megerősítette ebben.

– A Rómában töltött egy hónap nagyon sokat jelentett számomra, szinte új korszak kezdődött, ám mégsem szakadtam el attól, amit eddig csináltam. Amikor bementem a múzeumokba és néztem a képeket, megerősítettek abban, hogy jó úton járok. Lehet, hogy nagyképűségnek tűnik, de nem éreztem magam gyengébbnek a meghatározó kortárs művészeknél.

– A Munkácsy-díj is hasonló visszaigazolás?

– Természetesen. Hihetetlen jó érzés. Az elismerés egyben visszatekintés, megerősítés, hogy talán nem hasztalan, amit eddig csináltam.

Budaházi Tibor a Szegedi Juhász Gyula Főiskola rajz szakán 1992-ben, a Szegedi Tudományegyetem mesterszakán 2010-ben végzett. Tagja a Magyar Művészeti Akadémia Köztestületének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, a Magyar Festők Társaságának, a Matéria Művészeti Társaságnak, a Művésztanár Társaságnak, a Magyar Papírművészek Társaságának. Öt évig volt a ­GébArt Nemzetközi Művésztelep művészeti vezetője. Jelenleg is elnöke a Zalaegerszegi Vitrin Művészeti Egyesületnek.

Kapcsolódó tartalom

https://www.zaol.hu/kozelet/helyi-kozelet/munkacsy-dijat-kapott-budahazi-tibor-festomuvesz-5023474/