Akadémia, pandémia, krimik és kémregények – beszélgetés Pléh Csaba akadémikussal

Utóbbi, a nyelvészet és pszichológia doktora, akadémikus nemrégiben a hűvös földszinti könyvtárszobájából adta a skype-interjút, a kétéves fekete cicus, Sziumiu egyszer belenézett a kamerába, de aztán nem találta elég érdekfeszítőnek az eszmecserét, és eloldalgott.

– Magyarországhoz ha­sonló közepes méretű ország és közepes méretű kultúra esetében az akadémiának van egy általános, minőségi standard­emelő és -biztosító szerepe, és van egy társadalmi kulturális integráló szerepe – válaszolta az MTA funkciójára vonatkozó kérdésünkre. – 200 éve Széchenyi is ilyen célokkal fogalmazta és alapította meg az Akadémiát. Ne felejtsük el, hogy ami akkor a magyar nyelv művelése volt, mint elsődleges akadémiai cél, az társadalmi integrációt szolgált. Az akadémiának az egyik szerepe az, hogy próbálja biztosítani azt a színvonalat, ami az egész magyar tudományos és egyetemi életre hatást gyakorol. Az akadémia kicsit elitistának tartott rendszerében – itt a tudományok doktora címmel és az akadémikusi címmel rendelkezőkről beszélünk – a független minőségi szempontot szeretné képviselni. A másik szerepe, hogy segítse az egységes magyar tudományosságot. Kapcsolatot tart a környező országokban és a világban dolgozó magyar és nem magyar szakmabeliekkel, a tudásukat beemeli. Az egyetemesség nélkülözhetetlen, az akadémiának mindig tudnia kell képviselni az egyetemes tudás világát. Nem engedi feledni azt a tényt, hogy mi nem zárkózhatunk be abban a reményben, hogy majd, ha szükségünk lesz pl. valamilyen matematikai fejezetre, vagy valamilyen új kémiai eljárásra, akkor azt megvásároljuk a világpiacon.

– Közepes méretű országról beszél, ez meglep, Magyarországra, mint kicsi országra gondolunk.

– Nyelvész is vagyok, nem csak pszichológus. A nyelvészetben nagy téma a kis nyelvek problémája. A magyar nyelv a nemzetközi nyelvészet összehasonlításában, hogy hányan beszéljük a magyart, közepes méretű nyelvközösség. Nagyjából 3000 nyelvet beszélnek világszerte, ebből talán száz van, amit 10 millió­nál többen beszélnek. Ebben az értelemben vagyunk közepes méretűek. Nem kell nekünk azt gondolni magunkról, hogy olyan kicsik vagyunk, mivel ebben az összevetésben közepesek vagyunk. Ez persze nem kell, hogy nagy illúziót keltsen.

– Az akadémia égisze alá tartozó több mint 17 ezer személyt érdekli, mi történik a szervezettel, vagy a saját kutatásaikra koncentrálnak?

– Igen, 17 200 most az úgynevezett köztestületi tagoknak a száma. A következő vezetés egy fontos feladata – ezt Freund Tamás, az új MTA elnök is sokszor kifejti – hogy ezt a számos személyt, kollégát megszólítsa. Egyedülálló a magyar akadémia rendszere abból a szempontból, hogy ennek a köztestületnek, jelentkezés és szakmai elbírálás – de nem túl szigorú elbírálás után – minden PhD-val rendelkező, egyetemen doktorált személy a tagja lehet. Ez 1994 óta van így. Ugyanakkor a 25 év alatt nemigen szólította meg az akadémia vezetése ezt az egyre növekvő értelmiségi tömeget. Nem élt azzal az ütőkártyával, hogy itt az elnök mögött nem egyszerűen néhány száz kiváló tudós – ezek az akadémikusok –, vagy néhány ezer – ők az akadémia doktorai – hanem 17 ezer fölötti értelmiségi áll, akiknek a szaktudására, állásfoglalására és mozgósítására lehet számítani.

– Tudományos hatalom az akadémia?

– Az utóbbi 3-4 év eseményei meglehetősen leértékelték. A 15-20 évvel ezelőtt végzett közvélemény-kutatásokban a Magyar Tudományos Akadémia volt a legelfogadottabb és legelismertebb magyar intézmény. Csak aztán következtek az egyházak, s a politikai pártok voltak a legalul.

– A vidék, mint tudományos potenciál megjelenik?

– Igen, megjelenik. Mondok egy fiktív, nem társadalomtudományi példát. Ha mi Magyarországon nem készítünk igazi, a modern genetika módszereit is használó térképeket Magyarország gombáiról, akkor ki készít? Kanadában nem fognak magyar gombákról katasztert csinálni. Szükség van a magyar gombák megismerésére? Igen, mert ezek egy része káros, más részük hasznos organizmus.

Ugyanez igaz a magyar társadalom, a magyar kultúra elemeinek megismerésére. A vidék, mint a tudományos megismerési és működtetési terep, és mint a mozgósítható értelmiségiek terepe, egyaránt jelen van.

– Személyes statisztikám szerint Buda Béla pszichiáter után ön a legtermékenyebb pszichológus tudós, aki tudományos tárgyú publikációin túl a közérthetőséget is szem előtt tartja, az ismeretterjesztés szenvedélyes képviselője, írásban és élőszóban egyaránt.

– Hát ezt nem is tudom, kb. 700 cikkem van, és 12-14 könyvem, és vagy 20 szerkesztett kötetem.

– Még megír ugyanennyit?

– Hát ennyit talán nem, de három könyvön is dolgozom, mint máskor is, most is párhuzamosan. A koronavírus alatt majdnem befejeztem egy tíz éve írott, angol nyelvű, kicsit alternatív, kicsit más pszichológiatörténet-tankönyvet. Fiatal kollégáimmal, egykori tanítványaimmal írunk egy kis bevezető pszichológiai kézikönyvet, mely az általános értelmiségi közönségnek mutatja be a mai pszichológiát. A harmadikat pedig feleségemmel, Boros Ottíliával írjuk már négy éve. Egy kicsit provokatív könyv a nemek közti eltérések pszichológiájáról. Provokatív, mert érintkezik a ma olyan nagy port kavaró gender témával. A könyv munkacíme: Az igazi különbség.

– Bánja-e, hogy nem lett praktizáló pszichológus, vagy nagyon is boldog a nyelvészet és pszichológia összeboronált területein kutatva?

– Ez számomra is érzékeny kérdés. Mikor a hivatást kellett választani 23-25 éves koromban, még úgy képzeltem el, hogy én emberek életét fogom befolyásolni, mint gyakorló pszichológus. Aztán egy önismereti hullámomban azt vettem észre, hogy nem tudok eléggé odafigyelni a páciensre, ha visszatérők, ismétlődők a problémák. Amikor egy dél­előtt három tájékozódó beszélgetésben szinte ugyanazt kellett végighallgatnom jómódú, unatkozó „neurotikus” úrinőktől, elképzeltem magamat, hogy úristen, 50 évig ezt fogom hallgatni?

– Ez megfutamította?

– Megfutamított, igen. De azért az emberi érzékenység megmaradt bennem.

– Életművéből látszik, hogy nagyon szerteágazó érdeklődéssel rendelkezik, mégis megkérdezem, hogy mik a kedvtelései?

– Szenvedélyes krimiolvasó vagyok. A koronavírus alatt rendet raktam a könyveim között, van körülbelül 150 darab George Simenon-krimim. Franciául olvasom. A másik kedvencem Le Carré, A kémtörténetei. Esténként mindig valami irodalmat, szépirodalmat olvasok. Sokáig futottam, ma már az ízületeim nem nagyon bírják, de szenvedélyes úszó vagyok, minden reggel elmegyek a Lukácsba, a hideg vízbe. Nem túl sokat úszom, talán olyan 30 percet.

– Van-e olyan tudományos probléma, ami titkosan agya valamely szegletében ott van, azzal az eltökéltséggel, hogy azt még szeretné megfejteni?

– Tudományos problémát megfejteni? Ha az egy tudományos probléma, hogy hogyan fog alakulni az emberek személyisége, tanulása, megbízhatósága a minket elárasztó virtualitás körülményei között, akkor az érdekelne, nagyon is. Jól tudom, hogy mi már nem fogjuk meglátni, de szerintem ez a jövő egyik legnagyobb tudományos problémája, hogy megváltozik-e az ember. Annak idején, a nyomtatás elterjedésével a társadalom távoli integrációja nagyon megváltozott. El is szoktuk felejteni, hogy a 19. század nagy politikai mozgalmai mennyire feltételezik az újságot. Az újság a francia forradalom után lett egyfajta nagy integráló katalizátora, ereje az embereknek. Ilyen értelmű változásokra gondolok, hogy tényleg kialakul-e az emberek új közösségi integrációs formája, és ebben a személyiség feloldódása, vagy éppen finomabb artikulációja. A felelősséget felvállaló, komplex, modern személyiség együtt keletkezett a modern regényirodalommal. A regény egy kultivációja volt annak, hogy az ember a saját sorsának kovácsa. Na és most ezzel mi lesz? Ez szerintem a jövő nagy tudományos kérdése. Annak idején a csodás antropológus, Lévi-Strauss elmúlt 100 éves, mikor az utolsó interjúját adta, teljesen lucidus elméjű emberként, 2009-ben. Azt kérdezték tőle, hogy ha most lenne antropológus, mivel foglalkozna, ha terepmunkát végezne. Azt mondta, hogy az internet hatásával foglalkozna. A százéves tudós ember már akkor, tizenegy évvel ezelőtt megértette, hogy ez a jövő problémája. Azóta mi minden történt…

PLÉH CSABA ÉLETÚTJA

Pléh Csaba 1945-ben született, Széchenyi-díjas pszichológus, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az MTA főtitkárhelyettese (2006–2008), a BME Kognitív Tudományi Tanszékének alapítója. Oktatói tevékenysége és kutatómunkája három hazai (ELTE, JATE, BME) és több külföldi egyetemhez (Rutgers Egyetem; Trieszti Egyetem; Indianai Egyetem; Bécsi Egyetem; Harvard Egyetem) kapcsolódik.

A megismeréstudomány az egyik legfiatalabb kutatási terület, mely az emberi elme és az emberi természet megértését tűzte célul. E tudományág a pszichológia, a filozófia, a nyelvészet, a számítástechnika és a biológia találkozásából bontakozott ki az 1960-as években. Pléh Csaba e kutatási irányzat hazai úttörői közé tartozik. Ismertebb kötetei: Darwin öröksége és időszerűsége a pszichológiában, A lélektan a kultúra útján, A társalgás pszichológiája, A lélek és a nyelv, A megismeréstudomány alapjai, Az embertől a gépig és vissza.