Csernobil, ahogy eddig még nem ismerhetted a történetet

Talán ezért is kísérte fokozott érdeklődés az HBO Csernobil című 5 részes sorozatát, ami aztán szinte példátlan sikert aratott mind a kritikusok, mind a közönség körében. Példátlant, mondhatjuk, hiszen témává vált a közbeszédben is, ami azóta, hogy tévécsatornák tucatjai ontják a szakmányban készülő szériákat, igencsak ritkán esik meg. A legnagyobb internetes filmes adatbázis, az IMDb összesített rangsorában minden idők legnépszerűbb sorozata, s megnyerte a legrangosabb televíziós díjat, az Emmyt a legjobb korlátozott epizódszámú sorozat kategóriában. A széria rendezője, Craig Mazin és Johan Renck forgatókönyvíró is díjat vehetett át az Emmy-gálán.

A Csernobil az a fajta film, amelynek az epizódjait nem akarja egyhuzamban ledarálni az izgalmában körmét rágó néző, ellenkezőleg: egy résznél egyszerre nem is nagyon lehet többet elviselni, annyira döbbenetes, annyira nyomasztó és elkeserítő, amit látunk. És egy percig sem szabadulhatunk annak a tudásától, hogy amit látunk, megtörtént. Alighanem mindenkinek látnia kellene az amerikai–brit koprodukcióban készült alkotást.

Érdekes módon, annak ellenére, hogy tudjuk, „mi a vége”, ráadásul már a legelső képsorok tudatják velünk, hogy az egyik, vagy „a” főszereplő önkezével vet véget életének a dolgok állása okán, az öt rész végig izgalmas, egy percig sem érezzük úgy, hogy nem mondtak újat az alkotók. Talán mert valójában alig tudtunk valamit Csernobilról? A katasztrófa emberi oldaláról?

Craig Mazin, a forgatókönyvet jegyző alkotó egy interjúban elmondta, hogy két és fél évig végzett kutatómunkát, mielőtt hozzákezdett volna az íráshoz, inspirációt pedig elsősorban Szvjatlana Alekszevics Csernobili ima című könyvéből merített.

Azt tudtuk, hogy a csernobili atomerőmű 4-es blokkjának felrobbanása egy biztonsági teszt elvégzése közben történt – ez is milyen abszurd –, s azt is, hogy vagy 300 ezer embert kellett kitelepíteni a közeléből, s a környék 100 év múlva is sugárszennyezett lesz, hogy a közvetlenül érintett területen túl is súlyos egészségkárosodást okozott a nukleáris szennyeződés, az áldozatok számára vonatkozóan csak becslések vannak. De a részletek… Hogy minden, de tényleg minden annak a hamis képnek a fenntartása alá volt rendelve, hogy a Szovjetunióban minden jól működik, hogy a párt nem hibázik, hogy az ilyen, olyan szintű vezetők döntéseit is szinte kizárólag ez határozza meg, nos ezzel szembesít bennünket a sorozat. Csak egy példa: a felrobbant reaktor tetején kiszóródott radioaktív hulladéknak a blokkba való „besöpréséhez” robotra lenne szükség, kapnak is egyet Nyugat-Németországból, örülnek, hogy a német minőség majd megmutatja magát, aztán ahogy a gépet üzembe helyezik, már tönkre is megy. Kiderül, a németek elől is eltitkolták a sugárzás valódi mértékét, a töredékét vallották csak be, aminek a sokszorosát persze hogy nem bírta a robot, amit küldtek. Azért késlekedtek a város lakóinak kitelepítésével is, mert azt nem lehetett volna titokban megtenni, megtudta volna a világ… Aztán meg is tudta, svédországi mérések nyomán. Csak azután döntöttek az evakuálásról, amikor a hírekben elhangzott, Frankfurtban a hatóságok már azt javasolják, hogy a gyerekeket ne engedjék a szabadba…

Mellesleg a később a glasznoszty élharcosaként ismert Gorbacsov sem nagyon lógott ki a pártapparátcsikok mezőnyéből. Apparatcsikként száll be a történetbe Borisz Scserbina, a minisztertanács elnökhelyettese is (Stellan Skarsgard alakítja), ő azonban képes volt felnőni a feladathoz, s együttműködni az atomtudós Valerij Legaszovval, akit Jared Harris jelenít meg a filmben. A néző mindenesetre elgondolkodhat: a földlakók sorsa cérnaszálon függ, ha végveszélyben így működhet a rendszer.

A filmből kiderül az is, hogy a baj sokkal nagyobb is lehetett volna, fél Európa lakhatatlanná válhatott volna, ha nincsenek azok a hősök, akik életük feláldozása árán is tették, amit kellett. Erre utal a film végén a felirat: „Mind-azok emlékére, akik szenvedtek és áldozatot hoztak.”

A sorozat tételmondata azonban már a legelső percekben elhangzik, amikor az öngyilkosságra készülő félreállított, ellehetetlenített és a KGB által folyamatosan figyelt Legaszov magnóra mondja a történtekkel kapcsolatos állásfoglalását: „Mi a hazugság ára? A legnagyobb veszély nem az, hogy elhisszük, hanem az, hogy ha rendszeresen hazugságokat hallunk, akkor már egyáltalán fel sem ismerjük az igazságot.”