Beszélgetés Szántó Erika íróval és rendezővel Az élet íze kötete kapcsán

A Balázs Béla-díjas színházi, televíziós és játékfilmrendező, dramaturg, egyetemi tanár 10 évig az USA-ban is tanított és rendezett.

Ez évben megjelent kötete 12, hetvenen túli, fajsúlyos személyiséget szólaltat meg, lényegében azonos kérdéskört felvetve számukra.

Ki-ki saját élete, habitusa függvényében reagál a témákra, s ettől nagyon izgalmassá válik a könyv. Hogy csak néhányat említsünk meg közülük: Bagdy Emőke pszichológussal, Lator László költővel, Szilágyi Tibor színművésszel beszélget Szántó Erika.

A kötet az idősebbek számára rezonanciára ad lehetőséget, a fiataloknak pedig tanulságul szolgálhat. Beszélgetésre kértem az alkotót, hogy őt is jobban megismerhessük.

– Az én alanyaim olyan mértékben együttműködtek ve­lem, hogy én sem állhatok ellen a kérésnek. Magam mindent nagyon későn kezdtem, újságírónak indultam, majd szerencsével a tévéhez kerültem. Filmet rendezni csak 8 év dramaturgiai munka után kezdtem, már 40 évesen, színházban pedig 50 éves korom után rendeztem először, ekkor lettem „fiatal rendező” – miközben a kollégáim mögött már számos rendezés állt. Bármely területen dolgoztam is, elmondhatom, hogy soha nem csináltam olyat, amihez ne lett volna közöm. 1990-ben ma­gán­életi indíttatással az USA-ba mentem. Két év alatt rendesen megtanultam angolul, aztán tanítani kezdtem a San Francisco-i állami egyetemen. Az élmény: bemenni egy tanterembe anélkül, hogy ott bárki számára jelentéssel bírnék, nagyon felszabadító, ugyanakkor nagyon megsemmisítő érzés is. Ezt az élményt aztán meg is írtam, Ember díszletek nélkül címmel.

Szántó Erika itthon is ismert volt a munkái révén, de nemzetközileg is: 1984-ben Karlovy Varyban kapott fődíjat Az óriás c. filmje, 1987-ben Los Angelesben a Női rendezők Világfesztiválján az Elysium lett fődíjas, 1988-ban ugyancsak Los Angelesben a Filmfesztivál fődíját kapta a Küldetés Evianba című film. A Gaudiopolis 1989-ben Európa díjas, az év legjobb televíziós filmje, Prix Ray, és a Prix Italia fődíjasa lett.

– Mindez azonban ott legfeljebb névjegyként szolgálhatott, de nem számított semmi abból, amit 50 évig itt építettem. Mégis, képes voltam valami újat létrehozni, és ez egy emberformáló élménnyé vált számomra. Azt is átéltem, hogy Amerika nem homogén: találkozhattam teljesen tájékozott értelmiségi körökkel, ahol tudtak mit kezdeni az én kelet-európaiságommal, de jól tudom, hogy a begyöpösödöttség ott is elural egyes vidékeket.

Az egyetemen, ahol dramaturgiát tanított, sok bevándorló hallgató is tanult. Tapasztalatai szerint sem Trump, sem Los Angeles nem képez alapot ahhoz, hogy Amerikáról általánosító véleményt alkossunk.

– Sokat utaztam, élményeimet heti gyakorisággal publikáltam az akkori Magyar Hírlapban. Más nézőpontot kaptam, s érdektelenné vált számomra, hol állok az itthoni presztízslistán, megértettem, hogy a teljesítmény, ami alkotásokban mérhető, semmivel sem több és lényegesebb, mint az, amit emberi kapcsolatokban tudunk elérni. Sokat változtam, sokkal kevésbé függök külső elismerésektől. Az emberi kapcsolatokat tartom a legfontosabb értéknek.

Mikor hazajött, ugyancsak magánéleti okból, kezdhette itthon, a nulláról.

– De ez a két életem mégis összeért azon az előadáson, ami a budapesti Kamaraszínház Tivoli Színházában zajlott. Egy forgatókönyvírói nyári szemináriumon az egyik résztvevő munkáját dolgoztuk fel, akiről kiderült, hogy a New Orleans-i színház művészeti vezetője. Így lett alkalmam ott megrendezni a Ványa bácsit, az amerikai verziót, és ez az előadás a USA nagykövetsége meghívására Budapesten is ment kétszer. Vannak terveim. Legutóbb 3 éve rendeztem színházban. A filmrendezés már megpróbálna, de színházban még szeretnék rendezni. Ez a könyv, a hetvenen túliakkal zajló beszélgetések közreadása, tulajdonképpen áthidalása ennek az időszaknak, amikor hívásra várok. Segített szembenéznem azzal, hogy már a végjáték zajlik.

– Mivel telik a nap?

– Rengeteget olvasok, úszni járok, gyakran megyek szín­házba vagy moziba. Készülök kilátogatni amerikai barátaimhoz. Mit mondhatnék a fiataloknak? Jobb, ha semmit, mindenki a saját megélt tapasztalatait tudja hasznosítani. Tanácsokkal nem sokat kezdhetnek, de annyit mégis: a múltunkat ismerniük kell. S azt, hogy a nap felkel másnap is.