Szamurájpáncélok bűvöletében – Kiállítás nyílt Rákóczi Ferenc munkáiból Nagykanizsán

A civilben fodrászként dolgozó férfi munkáiból a nagykanizsai Magyar Plakát Házban nyílt kiállítás a Cseresznyevirágzás című, Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet Japánban töltött éveinek festményeit bemutató tárlat részeként.

– Régóta vonzódom a páncélokhoz, már egészen kicsiny gyermekként megérintett a látványuk – bocsátotta előre Rákóczi Ferenc. – Akkor még nem a keleti vonal volt számomra érdekes, hanem inkább az európai, a szamurájpáncélokkal kapcsolatos szenvedélyem csak később alakult ki. Egy baráti beszélgetés során jött az ötlet, hogy mi lenne, ha elkészítenénk egy szamuráj páncélját, s ez annyira megtetszett, hogy pár hétre rá egyedül meg is csináltam. Az még pusztán saját kútfőből készült, de aztán minden lehetséges fórumon, interneten, könyvekből igyekeztem tájékozódni, és azt hiszem, az évek alatt elég szerteágazó tudásra tettem szert e vonatkozásban.

Ugyanis töviről hegyire elkezdtem kutatni, hogy a szamurájpáncélok milyen darabokból, ha úgy tetszik, „alkatrészekből” álltak össze, és volt-e ezeknek valamiféle szabott rendjük. Mint kiderült, igen. Így indult el ténylegesen is a hobbim több mint 10 évvel ezelőtt.

Rákóczi Ferenc a szamuráj­páncélokról szólva elmondta, az eredeti, 1000-1200 körül készült harci viseletek anyaga bőr volt. A fém csak az 1500-as évektől vette át a bőr szerepét.

– Jellegzetességük a fűzési technika, ami a páncélutánzataimon az eredeti eljárást követi, és az egyes részek, az úgynevezett lamellák összekapcsolása volt a feladata – magyarázta a készítő. – Érdekesség, hogy míg az európai fegyvergyártók, illetve páncélkészítők ezeket a fűzéseket szinte a kezdetektől igyekeztek elrejteni, a japánok nem, inkább elkezdték díszítésként használni. Én a szamurájpáncél-utánzataimhoz lakkal kezelt kartont használtam, a papírból egy speciális keményítési technológia révén tudtam egészen tartós, merev anyagot varázsolni. Itt minden kézzel készül, magam vágom ki az egyes darabokat, elvégzem rajtuk a szükséges kezeléseket, lefestem őket, majd összefűzöm, természetesen minden esetben törekedve a valósághűségre. Annyit még érdemes tudni, hogy egy „páncél” összeszerelés előtt 300 darabból áll, tehát meglehetősen nagy türelmet igényel az elkészítésük, de én szeretem a koncentrációt igénylő, aprólékos feladatokat.

Rákóczi Ferenc az évek alatt majd’ egy tucatnyi páncél­utánzatot készített. Egy-egy darab elkészítése, ha lenne annyi szabadideje, amennyit szeretne, két hónapot venne igénybe – így azonban 5-6 hónapig tart.

– Hogy egy-egy páncélzat milyen színt kapott anno, az lényegében korszakfüggő volt – tette hozzá a keszthelyi alkotó. – A barna vagy ahhoz közel álló színek inkább a régebbi korokat jellemezték, ám 1600, a szekigaharai csata időpontja után ez változott. Akkor az egyik hadvezér, Li Naomasza piros páncélt öltött magára, és ennek nyomán a seregébe tartozó szamurájoknak is át kellet festeniük a páncélzatukat ilyenre. Ekkortól datálódik a piros színű páncélok növekvő népszerűsége. S hogy a bőrből készült páncélok nyújtottak-e viselőiknek olyan védelmet, mint európai, fémből készült társaik? Az átlagosan 25-30 kilogrammos szamurájpáncélok esetében a fűzések alkalmazása komoly flexibilitást nyújtott az egyes daraboknak, melyek így együtt tudtak mozogni viselőjükkel, aminek köszönhetően a harcos mozgásszabadsága lényegesen nagyobb volt. Persze, ezzel tudni kellett élni, semmilyen páncél nem mentette meg viselőjét a haláltól, ha nem volt meg az elvárható fegyverforgatási tudása.

A Cseresznyevirágzás című kiállítás és benne Rákóczi Ferenc szamurájpáncél-utánzatai még március 30-ig megtekinthetők a Magyar Plakát Házban.