Hatvan éve indultak el a rendszeres tévéadások – A zalaiak is együtt nézték

A televíziózás múltja

Hihetetlen, de még csak hatvan éve, hogy elindultak a rendszeres tévéadások Magyarországon.

A magyar kormány 1953 elején döntött az állami televízió vállalat megalapításáról. A kísérleti adások 1954-ben indultak, először heti egy napon, egy-két órás adással. 1958-tól már heti négy napon át közvetítették a különböző műsorokat.

A nagyközönség előtt az első készüléket, az Orion AT501-est 1954 őszén mutatták be a budapesti mezőgazdasági vásáron, ké­sőbb a Budapest Nagyáruház kirakatában is megcsodálhatta mindenki. Ezt a prototípust eleinte csak Budapesten, a Lenin körúti Ravill Kereskedelmi Vállalat boltjában lehetett kapni. Később a megnövekedett igények miatt az Orion gyár után a székesfehérvári Videoton is bekapcsolódott a televíziókészülékek gyártásába.

Az előfizetők száma ekkor még nagyon alacsony volt, 1960-ban mindössze két készülék jutott ezer lakosra. A hazai televíziókészülék-gyártás megindulása után a növekedés robbanásszerű lett. Az 1970-es évek elejére az előfizetők száma már elérte a 2,2 milliót.

A zalai adatok

Zalában az országos átlaghoz képest lassan indult be a televíziózás. Az előfizetők száma 1958-ban mindössze 77 (országosan 16 038), 1960-ra már 421 előfizető van a megyében (országosan 103 658). Míg 10 ezer zalai lakosra 1965-ben 426, 1975-ben már 2040 televízió jutott. Jelentősebb növekedés a hatvanas évek második felétől figyelhető meg. Ez részben annak tudható be, hogy 1963-ra az utolsó zalai községet, Iborfiát is rákapcsolták a villamoshálózatra, így a városok után a kisebb falvakban is lehetőség nyílt e­zen új szórakozási formának a térhódítására. Másrészről 1962 augusztusában helyezték üzembe a Kab-hegyi tévéadót, amely a Dunántúl jelentős részét képes volt lefedni.

Arra ugyan nincs adatunk, hogy kik voltak Zalában az első előfizetők, de mindenesetre te­hetősebbek lehettek, hiszen az előfizetési díj havi 50 forint volt, amit a Magyar Postán keresztül kellett befizetni. Az összeg nemzetközi viszonylatban is magasnak számított, így nem csoda, hogy a korai időszakban szinte kizárólag a magasabb fizetésű káderek és értelmiségiek voltak az előfizetők. A munkásság és a parasztság a potenciális vásárlókörön kívül rekedt, ezért viszonylag olcsóbb készülékek előállításával kísérleteztek. Az igény pedig megvolt rá, hiszen a második világháború szörnyű­ségei, az ötvenes évek internálásai, padlássöprései után az új kikapcsolódási lehetőség mágnesként vonzotta a felejteni akaró társadalmat.

A Zalai Hírlap 1960. október 11-én megjelent száma tudósított Zalaszentgrót kulturális életéről. A cikk arról is beszámolt, hogy a Járási Művelődési Ház nem sokkal korábban kapott televíziókészüléket. „Zárás után szívesen jövök ide. Nagyon szeretem a televízió-műsort. Az ember ültő helyében bejárja a nagyvilágot, lát, hall, tanul. Talán fél éve, hogy kaptuk a készüléket, azóta csaknem minden esti adást megnézek” – nyilatkozta az újságnak Fischer Sándor, a zalaszentgróti Földművesszövetkezet textilboltjának dol­gozója.

A hatvanas évek elejére a zalai falvakban többnyire a művelődési házak rendelkeztek tévékészülékekkel, magánházaknál még csak elvétve találunk egyet-egyet, és ez is főként a városokra jellemző. „A klubban, amely a gyűlések megtartására alkalmas nagyterem, szintén ott van a televízió. Közel hetvenen járultak hozzá száz-száz forinttal annak idején a megvételéhez, nagy többségükben pártonkívü­liek. Természetes, hogy hetenkint kétszer helyet kapnak a televíziós adások nézői” – számolt be a megyei hírlap.

Az új szórakozási forma népszerűsítésére a Belkereskedelmi Minisztérium 1960 novemberében „TV hónapot” szervezett. Ez idő alatt a szaküzletek fokozottabban népszerűsítették a készülékeket, és részletes felvilágosítást adtak az érdeklődőknek a működésükről. A Zalai Hírlap beszámolója szerint a zalaegerszegi rádió- és hangszerboltban is felkészültek a nagy rohamra, hiszen ekkor már ötféle készülékkel várták a vásárlókat (a legújabbak már nagyon érzékenyek és akár 12 csatornát is képesek voltak fogni, kifogástalan vétellel). A tudósítások szerint a boltban 196 tévét adtak el egy hónap alatt, ami ekkor rekordnak számított. A tévézés gondtalan élvezetéhez a boltokban már áramstabilizátort is kapni lehetett.

A kezdeti nehézségek után a hatvanas évek végére egyre több zalai otthonban találhatunk már tévékészüléket. Egy országos közvélemény-kutatás szerint gyorsan növekedett a népszerűsége, a parasztság legkedveltebb kulturális szórakozása a televíziózás lett. 1965-ben a megkérdezettek mintegy 46 százaléka gondolta így (érdekesség, hogy az olvasást 25 százalék, a rádióhallgatást 10 százalék tartotta a legfontosabb szabadidős tevékenységnek). Ez azért is alakulhatott ekképpen, mert a falvakban élőknek korlátozottabbak voltak a szórakozási lehetőségei. Mozi és színház híján kevesebb lehetőség volt a szabadidő kulturált eltöltésére. Bár sokan úgy vélekedtek: „mindig van mit csinálni” a ház körül, de a tévézés elterjedésével egy jobb sorozat érdekében képesek voltak megváltoztatni a régi szokásaikat.

Eleinte összehozta az embereket

A tévénézés kezdetben társas szórakozási forma volt. A készülékkel rendelkezőknél gyakran gyűltek össze a szomszédok, hogy – egy korabeli tanulmány megfogalmazása szerint – a szü­netjelet is szótlanul végignézzék. A televíziók számának növekedésével a kollektív élményt fokozatosan felváltotta a magányos tévénézés, ami mind a mai napig jellemző.

A tévézés szokásának térhódításával a készülékek egyre gyakrabban kaptak helyet a lakások berendezései között. A modern társadalom mintáját követve jellemző lett a tárgyhalmozó magatartás; a lakáskultúra átalakulásának egyik jellegzetes példája, hogy az újonnan megjelenő televíziókészülékek rendszerint a lakások központi helyét foglalták el, mintegy bútordarabként funkcionálva. Gyak­ran helyeztek el rajtuk fotókat, kis horgolt csipketerítőt vagy cserepes virágot, amit aztán a túlbuzgó háziasszonyok gyakran túlöntöztek, kárt téve az amúgy is érzékeny készülékekben.

A televízió megjelenése jelentősen átalakította mind a vá­rosi, mind a vidéki emberek szabadidő-eltöltésének módjait. Újságok hasábjain karikatúrák formájában már megjelentek az árnyoldalak is. Ezt mutatja egy 1960-ból fennmaradt Ludas Matyi-karikatúra: „És ki fogja az állatokat megitatni?” – tette fel a kérdést a parasztasszony a tévénézésbe belefeledkező társaságnak. És tényleg, ki fogja?