Nem is hinné, mi minden készülhet a tiszta szalmaszálból!

Ennek adta tanúbizonyságát a hét végén a gébárti Kézművesek Házában zajlott alkotóházi „nyitott műhelyek” rendezvény. A látogatók és a népi iparművészet mesterei adtak egymásnak randevút, immár ötödik alkalommal az egész országban. Mi is ott jártunk, s a szálasanyaggal dolgozó népi iparművészek munkáiban gyönyörködhettünk. Egy csokorra való képet osztunk meg olvasóinkkal, a látványhoz tartozó ismeretekkel együtt.

Főiskolán és kollégiumokban tanította a fonást

A Győrből érkezett Szabó Karolától például megtudtuk, néhány éve még főiskolán, illetve kollégiumokban tanította a szalmafonás fortélyait, de mostanra szűkültek a lehetőségek, elsősorban anyagi okokból. Nem így külhonban, ahová több helyre is hívják, hogy megtanulhassák tőle azt a finom fonástechnikát, amiért számos díjat kapott a mesterségét elismerő zsűrizések és seregszemlék során.

Az alapanyagok megszerzése

De vajon manapság hol lehet beszerezni az alapanyagot? Mi magunk gyűjtjük, vagy termeljük, mondta Mármarosi Mária, aki Zalaszentgrótról érkezett.

- Én kimegyek a mezőre, amikor érik a gabona, a termelők ismernek, a széléről szedem a legszebbeket, leghosszabbakat. Nem mindegyik alkalmas ugyanis a fonásra, a gabonafajta és a minősége is meghatározza, miképp sikerül végül egy-egy alkotásunk.

- A mai nemesített gabona szára a betakarítási okokból már túl rövid a mi számunkra – tájékoztatott Karácsony Ilona, aki Szombathelyről jött az alkotóházi találkozóra.

A begyűjtött gabonát tisztítják, egyforma hosszúságúra vágják, a szálak átmérő szerint csoportosítottak, tehát egy-egy kópic, szalmakalap, vagy aratókoszorú esetében sokszor az előkészület több időt vesz igénybe, mint maga a fonás. Amihez mindig kell víz, hiszen az áztatás akadályozza meg a törést. Ezután már csak egy-két hét szorgalmas, kitartó, az ujjakat nem kímélő munka, és kész is az a kosár, amit évtizedekig használhatunk mondjuk a kenyérnek. Soha nem megy ki a divatból, viszont egyre kevesebben csinálják.