Ki az, aki eszik bennünk? – dr. Forgács Attila gasztropszichológus estje

A fenti megállapításra is fény derült a minap a Pszicho estek sorozat évadnyitó előadásán a zalaegerszegi Keresztury VMK-ban, ahol ez alkalommal dr. Forgács Attila gasztropszichológus volt Nagy Réka klinikai szakpszichológus vendége. Elöljáróban az is kiderült dr. Forgács Attiláról, hogy a 80-as évek elején Zalaegerszegen volt katona, Orbán Viktor, Simicska Lajos, Fodor Gábor és még sokak társaságában.

- Mostanáig azt hittem, hogy Zalaegerszeg egy lőtérből és gyakorlótérből áll, ugyanis a katonaság egy éve alatt egyszer sem jártam a laktanya falain kívül – idézi emlékeit az ELTE docense. – Most aztán alaposan rácsodálkoztam erre a gyönyörű kis városra…

Mint ahogy sokan rácsodálkoznak a gasztropszichológia fogalmára is. Holott ha belegondolunk, mindannyian érezzük, gyakorta nem az éhség, hanem valamilyen lélektani motívum – öröm, bánat, szorongás, indulat – irányítja lépteinket a hűtő felé. Felmérések szerint az étkezések egyharmadát lelki okok vezérlik.

- Ha ebből a szempontból tekintjük át a világirodalmat, kitűnik, hogy Homérosztól Adyig, Krúdyról nem is szólva, mindvégig fontos szerep jut az evés-ivás mikéntjének – utal egy speciális megközelítésre a szakember. – S attól, hogy a gasztropszichológiát sokak szerint én találtam ki, még tény, a pszichológusok is gyakran foglalkoztak az evéssel, csak éppen nem tudtak róla. Gondoljunk csak Freud orális fixációval (mindent szájba vevés) kapcsolatos elméleteire, a jutalomfalat szerepére a tanulási folyamatban, vagy Pavlov kísérletére, amely bebizonyította, hogy nem csak fiziológiai éhségjelek indíthatják el az étvágymechanizmust. Emlékszünk ugye: megszólal a csengő, s elindul a nyálelválasztás, gyomorsavtermelés...

Manapság az evéssel kapcsolatos legnagyobb probléma az elhízás, ám nem volt ez mindig így. A pocak és az úszógumi az 1867-es kiegyezés után, a boldog békeidőkben kezdett el ránk rakódni.

- Korábban a tbc számított népbetegségnek, nem az elhízás – halljuk. – S mivel a tüdőbetegek csontsoványak voltak, a kerekded idomok akkortájt egyben arról is üzentek, hogy az illető tünetmentes. A plusz kilók tehát a jólét és az egészség szimbólumává váltak. Ugyanakkor a 20-as években megjelenik a fogyókúra fogalma is, a hölgyek diétát tartanak és tornázni járnak, idézzük csak fel Karinthy Fogyókúra című humoreszkjét vagy a Hippolyt a lakáj című örökzöld filmet. Ebben az időszakban kezdenek el az emberek többet foglalkozni a súlyukkal, az utcákon mérlegek tűnnek fel, s a kövérség szó előfordulása is megugrik. A világháborús időszakokban persze inkább vágyképi értelemben.

Az elhízás tehát a fogyasztói társadalom következménye, s egészen egyszerűen az az oka, hogy több élelmiszer áll rendelkezésünkre, mint amennyire szükségünk volna az életben maradáshoz.

Korábban azonban, százezer éveken át az ember nem dúskált az élelemben.

- A legősibb emberábrázolások az idolok, amelyeken kövér s a termékenység jegyeivel bőven megáldott nőket örökített meg a kőkori ember. A legismertebb ilyen ábrázolás a Willendorfi Vénusz – kezd a gyökerek felfejtésébe dr. Forgács Attila. – Ezek az első vizuális üzenetek abból a korból, amikor szinte soha nem volt elegendő a táplálék, s a csontleletek tanúsága szerint nem is élhettek kövér emberek. Ez az ábrázolás tehát egy vágyképet rögzít, ami évezredeken át beleégett az emberek tudatába. Ez a „becsípődés” az egyik oka, hogy ma, amikor korábban soha nem látott bőséget kínál minden sarki kisbolt, az emberek messze a szükségleteik fölött fogyasztanak.

Az elhízáshoz két dolog kell, krízis és tartós bőség. Az évezredek során megtanultuk, hogy a krízis mindig éhínséggel jár, tehát tartalékolni kell. A krízis ma már lehet bármi, párkapcsolati vagy munkahelyi konfliktus, társadalmi, egzisztenciális bizonytalanság vagy csak egy vizsgaidőszak, a válaszunk sok esetben ugyanaz: enni kell.

- Eszik bennünk valaki... – szögezi le a gasztropszichológus. – Mégpedig a kőkori ősünk, a willendorfi.

S teszi ezt oly hatékonyan, hogy az utóbbi 7 évben a magyarok Európa legkövérebb nemzetévé váltak. Működik az ősi recept: az evés a túlélés záloga, és az éhezéstől való félelem olyan erős, hogy elegendő egy kétnapos ünnep, s az emberek valósággal kifosztják a szupermarketeket. Aminek persze az a következménye, hogy a megvásárolt élelmiszer 20-30 százaléka a kukában végzi.

- Az ünnepi túlevések legendásak, de a közhiedelemmel ellentétben nem karácsonykor hízunk el. Hanem két karácsony között – figyelmeztet a vendég. – Elegendő ugyanis naponta átlagosan 100-200 kilokalóriával többet bevinni az elegendőnél, s fél év alatt máris 3, egy év alatt pedig 6 kiló kúszik fel.

Egyre többen és egyre fiatalabb korban híznak el, dacára annak, hogy soha nem fogyókúráztak ennyien. Vagy talán éppen ezért? A bakfisok fele már fogyózott, 30 százalékuk rendszeresen teszi ezt. Az interneten hetente átlagosan 4 új csodamódszer bukkan fel, holott jól ismert adat, hogy a jojó-effektus miatt a drasztikus divat-fogyókúrák után szinte törvényszerű, 95 százalékos a visszahízás.

A fogyasztói társadalom ördögi körbe rántja tagjait, egyfelől evésre, fogyasztásra buzdít, másfelől elvárja, hogy olyan karcsú légy, mintha levegő-víz diétán élnél. Hazánkban a gulyáskommunizmus (!) leáldoztával, a rendszerváltást követően is kimutatható volt egy elhízási hullám, ugyanis kiderült, hogy a hatalmas várakozás ellenére nem lesz olyan könnyű az átalakulás. A változás sokak életébe hozott krízist, s a túlélés érdekében a bennünk élő willendorfi máris enni kért.

Az egész életünket átszövő marketing persze akkor is befolyásolja a fogyasztásunkat, ha éppen nincs krízis, ami a spájz felé lökne. A vásárló ugyanis bizonyos termékekkel együtt a reklámok által hozzájuk kötött életérzést is birtokolni akarja, tudat alatt ez is vezeti a kezét, amikor azt a bizonyos árut a kosarába teszi.

- Kísérletek igazolják, hogy a márkanév felül tudja írni a fiziológiai érzetet, tehát az agyonreklámozott termékről belénk ültetett kép erősebb, mint az érzékszervi tapasztalat – szembesíti a hallgatóságot az emberi befolyásolhatóság mértékével a vendég. – Gyakorlatilag rávesznek bennünket, hogy mi is kóstoljuk meg azt, amitől a másik (állítólag) boldog, szerelmes vagy sikeres lett...

Ugyanakkor gombamód szaporodnak az evési zavarok. A serdülőkre jellemző anorexia, vagyis az evés megtagadásából fakadó kóros soványság, valamint a fiatal felnőttekre jellemző, falási rohamokkal, majd önhánytatással járó bulimia nervosa csak a jéghegy csúcsa. Számos újabb evésdogma ütötte fel a fejét, az egészséges ételekhez való kényszeres ragaszkodástól (orthorexia) az új ízek elutasításáig (neofóbia).

- Szektásodik az étkezés – summáz dr. Forgács Attila. – Az evésből szinte vallás kezd kialakulni, messiásai vannak, s templomai emelkednek az interneten. Az okok közt kimutatható, hogy a mai ember egyre kevesebb dolgot képes az életében kontroll alatt tartani. Bármit tesz, az eredmény nem rajta múlik. Az evés ténye és mikéntje azonban uralható, csak rajtunk áll. Persze ezer más ok is lappanghat a háttérben, az egyes ízek, állagok által kiváltott undornak például gyakorta az az oka, hogy gyerekkorban a fogyasztását követően beteg lett az illető. Hogy mi ízlik és mi nem, az roppant relatív, s erősen befolyásolja a választék. Hernádi Gyula író például egy kulináris témájú beszélgetésben csettintve idézte fel a friss tavaszi csigát zöld fűvel, ami az orosz fogság idején csemegének számított...