A régi csárda históriája és mai lakói Magyarszerdahelyen

A vendéglátóhely régi épülete műemlék. Egy kicsit kutatva a történelemben kiderül, hogy Magyarszerdahely földesura 1768-tól a kanizsai Inkey Baltazár lett. 1778-ban az urasági birtokon vendégfogadó is létesült az út mentén. A fogadóságon kívül postakocsi állomás és zsandárszállás is lehetett itt, írja Balla Lőrinc, a környék Fűzvölgyön élő helytörténésze, aki azt is megemlíti, hogy a betyárvilág idején gyakran jelentek meg a csárdában betyárok, akik a vadvizes és a zalai erdőrengeteg mélyéből léptek elő. Itt élt az idősek körében még ma is emlegetett női betyár: Harmat Rozi, akit a szóbeszéd szerint a csárda melletti kőkeresztnél lőttek agyon.

Hogy így volt-e, pontosan nem tudni, azt viszont igen, hogy Inkey János 1842-es halálával elveszett az uradalom, mert gyermekei 4 év alatt elherdáltak mindent. 1846. április 6-án az egész birtokot megvette a brüsszeli királyi fenség, Fülöp Jenő, Flandria grófja, aki a vagyont Clement Péter Ferencre, javai és jogügyi igazgatójára bízta. Tőle többen vásároltak a birtokból, köztük Blumensein Alajos, akitől 1893-ban Németh István vásárolta meg a csárdát a körülötte lévő földdel együtt. Németh Istvántól Németh Károly örökölte a csárdát, aki 1929-ig üzemeltette azt. Az elkövetkezőkben ilyen részletességgel nem tudjuk idézni a fogadó történetét, azt viszont elmondhatjuk, működött kocsmaként, lakóházként, üresen is állt, mígnem a rendszerváltás után, 1996-ban egy olasz befektető vette meg. Ő átalakította, majd be is zárta a vendéglátóhelyet, s ezután talált rá a Gerendásról idekerült Bartyik Szilvia és Toncsenka Zoltán.

– Hogy kerültek a Tiszántúlról, a Román határ közeléből Zala megyébe? Korábban is foglalkoztak vendéglátással? – kérdezem a csárda vezetőjét, Bartyik Szilviát.

– Mindig is vendéglátósok voltunk. A férjem a Dunántúlon először Zalakaroson dolgozott, majd a sormási István fogadóban, és ezután fedezte fel ezt a helyet. Ő látott először fantáziát benne, s lett szerelmese a csárdának. Az ő elképzelése szerint terveztük el, hogy milyennek kell majd lennie a helynek. Jöttünk vele, az egész család áttelepült, s ma ez jelenti a megélhetésünket. Sajnos, a férjem hét éve betegségben elhunyt, de nem adtuk fel. A két fiam most szakácsként is dolgozik, a párjaik is vendéglátósok lettek, sőt, még az anyósom is itt talált munkát, ő a könyvelési, adminisztrációs feladatokat látja el. A fiaim nem vendéglátósnak készültek, mindkettőjüknek van fémipari, elektronikai szakmája is, így szinte mindenhez értenek, amellett, hogy vendéglátósok lettek, hiszen egy ekkora gazdaság ezernyi más feladattal is szolgál, amit valakiknek meg csinálni – avat be a részletekbe Szilvia, majd elmeséli, hogy szerencsére találkoztak a régi tulajdonosokkal, akik az olasz befektető előtt laktak itt. A Vígh családé volt a birtok, a fiukból Szegeden orvos professzor lett. Többször voltak azóta itt, sőt, az édesanyát, Víghné Németh Ilonát, Ilonka nénit itt, a magyarszerdahelyi temetőben helyzeték örök nyugalomra. Szilvia kis verseskötetet tesz elém, a verseket Ilonka néni adta ki „Hogy én is itt vagyok” címmel. A kötet borítóján Ilonka néni fiatalkori fotója látható, szép hölgy volt, s idézünk a borítóra kiemelt verséből is: „Titkot súg a bölcs végtelen / Porszemnyi lényt tudóvá tesz / Lelkemben immár béke lesz / A tavasz varázslata ez.”

– Szeretem a verseket, és a kötetből betekintést nyerhetünk, miként érzett anno, egy közvetlen szomszédok nélküli házban élő falusi asszony. Elárulom, én is írogatok. Többnyire korán ébredek, és néha ki kell adnom magamból a gondolataimat. A csárda „névjegyét” is én írtam: „Térj be hozzánk vándor, / ha erre visz a lábad / Igyál egy pohár bort, / hogy kerüljön a bánat / Egy jó ebéd, vacsora, / a lelked is felvidul / S a hosszú úton az idő is jobban múl. / Vidd el hírünk / bármerre jársz is a világban / Térj be hozzánk újra, / várunk vacsorával.

– És betérnek az emberek ide?

– Igen, nem panaszkodhatunk. Egyedi hangulatú az éttermünk, és többnyire beszippantja az vendégeket, a kert pedig tavasztól őszig csodás. Tizenöt szobánk van, 35 ággyal, de volt, amikor 38-an is éjszakáztak nálunk. Az elmúlt években építettünk egy rendezvénypajtát is, ahol 140 vendéget tudunk leültetni. Sok lakodalmat rendezünk, különböző családi, és céges rendezvényeket, számos visszatérő vendégünk van. Most ne nézzen körül, mert minden be van pakolva télire a kertből fedett helyre, s jelenleg amolyan téli felkészülés zajlik – szabadkozik Szilvia. Rengeteg régi tárgy lóg a falakon, a mennyezetről, régi órák, lüszter lámpák sorakoznak, míves tárgyak láthatók mindenfelé. Sokan hozzák el hozzájuk a régi holmiikat, hogy tegyék ki azokat is, mert még jól mutatnak. A pincébe vezető mennyezet vakolatlan, látni a régi patinás téglából készült több száz éves boltívet, az egyik szoba mennyezetén pedig a mintegy háromszáz éves mestergerendát is.

– Az építkezéseknél, átalakításnál a legfőbb figyelőnk a műemlékvédelmi felügyelőség, nélkülük semmihez sem nyúlhatunk. Többen megkérdezték, miért nem tartunk lovakat is, mert azok még hiányoznak a kertből. Lehet, de azokkal már végképpen nem bírnánk el. Amikor nincs rendezvényünk, magunk próbálunk elvégezni mindent. A gyerekek ráadásul építkeznek is, a saját, leendő házukkal is sok teendő van.

– Nem vágynak haza, vissza az Alföldre?

– Én most már megszoktam itt. Talán a gyermekeim is. Bár, amikor oda megyek, azt mondom „hazamegyek”! Amikor jövök vissza, akkor meg azt, hogy „hazajövök”! Nagyon jó érzés, amikor átmegyek a Tisza hídján, s előttem a végtelen rónaság. De itt is szép, tetszenek a dombok, a kis faluk, a hegyek. Közvetlen fölöttünk a dombon kilátótorony van, közelében egy közösségi teret alakítottak ki, számos turistaúton lehet onnét elindulni. A faluban mesepark található, van, amikor kecskesajtot is árulnak. Az épület előtt egy 1868-ban állított kőkereszt magasodik, amellyel már közös történetünk is van. Három éve a csárda mellett az útra csapott le egy villám, amely a keresztnek ütközött és szétrobbantotta. Nyáron rengeteg az átutazó vendégünk, jönnek a lengyelek, a litvánok, a csehek, a szlovákok, az alföldiek, s az Északi-középhegységből is a tengerpartra igyekvők, akiknek meg kell állni, pihenni a gyermekkel, mielőtt odaérnének.

Természetesen szót váltunk a jövőről is, amit egyelőre nem látnak rózsásnak, de mindig van, amitől új lendületet kapnak. A kisvállalkozókat érintő terhek növekedéséről, a mindenki számára érzékelhető áremelkedésekről, az adminisztrációs terhek bővüléséről beszélnek. Nincsenek állandó, főállású alkalmazottjaik, csak nagyobb rendezvényeknél van szükség külső segítségre. Családi összefogással sok mindent megoldanak. Büszkék arra, hogy Kamarai Védnöki Táblával rendelkeznek, a somogyi, a veszprémi és a Zala Megyei Kereskedelmi és Iparkamarák által minősített vendéglátóhellyé váltak. Amelyik pályázatban fantáziát látnak, elindulnak. Eddig is több sikeres pályázatuk volt. Részt vettek a határon átnyúló „5 Postakocsi” pályázatban, amelybe sikerrel kapcsolódtak be, hiszen valamikor itt is működött postakocsi állomás lópihentetővel, s ennek a projektnek máig tartó rendezvényei vannak. Talán ezért is hiányolják vendégeik a lovakat…