Akik áldozatukkal példát mutattak a hősiesség és katonai helytállás ősi erényét követve

„Hősökre emlékezni, hősöket tisztelni nem lehet kényszer, hanem olyan, lélekből jövő emberi magatartás, amely egy nemzeti gondolkodás megnyilvánulása, elődök, ősök tisztelete, egy nép nemzetként való megmaradásának eszmei fundamentuma. Így gondolkodtak mindenkor a hazáért harcoló vagy hősi halottá váló honfitársaink, amikor kilátástalan helyzetben sem váltak gyávává. Utolsó csepp vérükig teljesítették kötelességüket hazájukért, dicsőséget és a nemzet tiszteletét kivívva, a dicső magyar katonai hírnevet erősítve. Ezt tették a távoli orosz harcmezőn is katonáink a haza védelmében, mert tudták, hogy helytállásuk a haza megmentését szolgálhatja, anyáik, leányaik meggyalázását háríthatja el. Aggályuk sajnos egy év múlva beigazolódott.

Ki kell jelenteni, hogy a magyar politikai és katonai vezetés minden lehetséges eszközzel próbálta elhárítani a hadba vonulás német követelését, amíg csak lehetett, kitért ez elől, de nem szándékozott Csehszlovákia, Lengyelország, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és mások hasonló sorsára jutni, hiszen minden pillanatban fennállt a német megszállás réme, ami sajnos 1944-ben be is következett. Ezt a gondolatot támasztja alá az a tény, hogy vezetésünknek titkos diplomáciai úton bizonyára tudomására jutott, hogy a Szovjetunió katonai stratégiá­ja, az 1941. június 6-ra tervezett indulással Európát leigázó, Magyarország végzetét is okozó, a La Manche csatornáig tervezett szovjet lerohanás ellen mást tenni lehetetlen. Ez a terv juthatott a németek tudtára is, amiért két héttel korábban, a szovjetek kizárólag támadó stratégiáját kihasználva a Barbarossa hadművelet kezdeti sikereivel hetek alatt Moszkva is látó­távolságba került számukra.

Ezeket a valós körülményeket tárta fel objektív módon a kitűnő szovjet hadtörténész, Viktor Szuvorov a Jégtörő című, dokumentációkkal alátámasztott, 2001-ben németül, majd 2006-ban magyarul is megjelent művében. A doni harcokat megelőzően említést szükséges tenni a magyar hadüzenetet kiprovokáló, eddig csak ismeretlennek minősített, kassai többszöri bombázásról, valamint a kárpátaljai Munkács és Rahó repülők általi támadásáról, ami a harcokban komoly veszteségeket elszenvedő gyors­hadtest bevetését, majd kivonását váltotta ki.

Mindezek tudatában, 80 évvel a tragikus II. világháború után, józan ítélőképességgel, objektivitásra törekedve kell visszatekinteni a több mint 1100 éves Kárpát-medencei történelmünk legutolsó tragikus időszakára. A fájdalmas események és tragédiák ellenére nem törte meg a magyar katonai helytállás elismert pozitív történelmi nimbuszát. 1943. január 12-én az alapvető katonai stratégiát, a mélységi védekezést nélkülöző, a szombathelyi, pécsi és miskolci hadtestekből össze­állított 2. magyar hadseregnek a németek által rákényszerített vonalvédekezéssel kellett 200 kilométeres frontvonalon, kilométerenként egy katonával helytállni. Mindezt a többszörös túlerőben lévő, kiváló technikai felszereltségű és öltözetű szovjet hadsereggel szemben, mínusz 30-40 fokos hidegben, hóviharok közepette.

A kiszállításkori teljes sereglétszámunk 204 334 fő volt, amelyből jelentős létszámot tettek ki a fegyvertelen munkaszolgálatosok, egyéb nem harci beosztású személyzet, akiknek a Kurszkban történt kivagonírozástól a Don kijelölt vonalára kemény harcok árán kellett helytállva kijutni. A nyolc hónapos, sok veszteséggel járó állandó hídfőharcok után a szovjet hadsereg megvárta a rendkívüli téli időjárás számukra előnyös következményeit. Majd óriási tüzérségi előkészítés után, január 12-én általános támadásba kezdett, amely kiterjedt a déli szomszéd olasz és román hadsereg arcvonalára is, akik előbb kezdték meg a visszavonulást a mieinknél.

A királyi 2. magyar hadsereg tagjai az akkori lehetőségeinknek megfelelően a legjobb feltételekkel felszerelten kerültek ki a frontra az igaztalan állításokkal ellentétben. Hátrányt jelentett viszont, hogy a trianoni békediktátum nagyon szigorú feltételekkel korlátozta a hadsereg fejlesztését és létszámát is, aminek enyhítése csak 1938-tól vált lehetővé, és a korszerű német haditechnikai termékek szállítása is csak későn teljesülhetett.
Megemlíteni szükséges azt a tényt, hogy a január 12-i szovjet támadással a magyar hadseregről leszakított, gróf Stomm Marcel altábornagy által vezetett III. szombathelyi hadtest (szombathelyi, zalaegerszegi és nagykanizsai alakulataival) német irányítás alá vonva hadseregünkön belül a legnagyobb arányú veszteséget elszenvedve szörnyű helyzetbe került. Ennek következménye a fegyvereiben, lőszereiben, élelmiszerében nagy hiányokat szenvedő maradék hadtest parancsnoka általi kényszerfeloszlatása volt, amely körkörös védekezésekkel hátrálva, egyéni döntések alapján harcolt és menekült nyugati irányba.

Ennek ellenére óriási hadi­tetteket hajtott végre a híres nagykanizsai had­osztályparancs­nok, Oszlányi Kornél vezérőrnagy, a zalaegerszegi zászlóaljparancsnok, Závodszky százados és sokan mások, akik hetekre bekerítve védték magukat és más magyar alakulatok visszavonulását, számtalan magyar katona életét mentve meg, majd utolsóként hagyták el állásaikat.

Ezt a hősi helytállást elismerve, alázattal végre szabadon emlékezhetünk a Kárpát-haza teljes területén 1943. január 12-e és a későbbi idők hőseire, hősi halottaira. Ezzel a gondolattal és eszmeiséggel csatlakozott Zala vármegye és Zalaegerszeg város vezetése és meghívottai a január 12-i megemlékezéshez, melynek új színfoltja volt a Ganz-technikum katonai kadétképző osztályának honvédségi egyenruhás díszsorfala.”

Paál István