A magyar történetírás adósságait igyekszik pótolni a fiatal történész, dr. Bedők Péter

Ezt hűen fejezi ki a térség eredeti, ősidőktől használt latin neve: Insula inter Muram et Dravam, azaz sziget a két folyó ölelésében. A Muraköznek etnikailag része a határfolyó innenső, part menti szakasza, s mindkettő izoláltsága a historikus feldolgozottságban is érezhető. Van tehát mit pótolniuk a történészeknek.

A múltbéli fehér foltok feltérképezésére vállalkozik a zalaegerszegi származású Bedők Péter. A fiatal kutató a „Kié marad a közös örökség? A vilniusi régió és a Muraköz összehasonlítása a második világháború alatt, különös tekintettel a katolikus egyház tevékenységére” címmel jegyzett értekezését idén májusban védte meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Doktori Tanácsa előtt. Ahogy a doktori értekezése kapcsán ő fogalmaz:

– Több esetben figyelhető meg hasonlóság a tágabb térségben a lengyel–litván, magyar–horvát, magyar–szlovák, vagy éppen az osztrák–szlovén múltbéli kapcsolatokban. A vilniusi régió és a Muraköz közötti párhuzam abban található, hogy a második világháború egyes időszakaiban etnikai alapon különült el a politikai és az egyházi hatalom. Vizsgálódásaimban összehasonlítottam a katolikus egyházszervezeten belül megjelenő nemzetiségi súrlódásokat. Miközben a világégés idején a frontokon folyt a harc fegyverekkel, a hátországban a lengyel–litván és a magyar–horvát ellentétek több esetben is fizikai atrocitásokig fajultak. Sajnálatos módon még szakrális terekben, templomokban is előfordultak kisebb-nagyobb összetűzések az adott nyelv templomi használatának kivívásáért avagy megtartásáért.  

Az államszocializmus időszakában a múltbéli sérelmek kibeszélésére nem volt lehetőség, 1990 után viszont már jóval több figyelem irányult a közös múlt feldolgozására. Habár a lengyel–litván viszony történetileg jóval terheltebb a magyar–horvát kapcsolatokhoz képest, mégis van mit tanulnunk az északiaktól a bajokon való felülemelkedést illetően.

– A lengyelekről óhatatlanul eszünkbe jut a mondás: Lengyel-magyar két jó barát... Mi kellene ahhoz, hogy a horvát relációban is hasonlóképpen gondolkodjunk? – kérdeztük.

– Első teendő az elzárkózottság, az idegenkedés, a tájékozatlanság ködlepte várainak a lerombolása – véli Bedők Péter. – Egymás megismerése elengedhetetlen feltétele a megértésnek. És a tapasztalat azt mutatja, hogy a megismeréssel már megtettük a fele utat a megértéshez.

Bizonyos legújabb kori jelenségek jó irányba mutatnak, segítve a történelmi sérelmek feloldását. Az 1991-ben a függetlenné vált horvátok Magyarországban azonnal a barátjukat látták. Szomszédaink a budapesti kormány segítségével szereztek fegyvereket a honvédő háborúhoz, amit a nehéz időkben a barátság jeleként értékeltek. Zágráb később azzal fejezte ki háláját, hogy az egyik hosszú utcáját nevezte el az egykori miniszterelnökünkről, Antall Józsefről. Igaz, a kapcsolatok az elmúlt harminc évben sem voltak mindig problémamentesek. Ettől függetlenül (az egymásra utaltságra) számos, optimizmusra okot adó mozzanat figyelhető meg… Amire alapozni lehet, az a sokat emlegetett, együtt töltött 800 év a perszonálunió keretén belül. S itt elég, ha csak a Szigetvárt védő Nikola Šubić Zrinski és hős harcosaira utalunk, akiknek a dédunoka, a költő és hadvezér, a csáktornyai Zrínyi Miklós állított örök emléket eposzában. Újabban a turizmus, a nekünk legközelebb eső tenger vonzereje segíti a közeledést. A rendszerváltás első éveiben még csak 141 ezer honfitársunk nyaralt ott, a csúcsévnek számító 2019-es esztendőben viszont már több mint 617 ezer magyar turista több mint hárommillió éjszakát töltött a tenger mellett. Ehhez közelítenek az idei adatok.

Mégsem tartunk ott, hogy a „magyar-lengyel két jó barát” mondás mintájára a horvát relációban is hasonlót állítsunk…

Dr. Bedők Péter a Magyar Nemzeti Leváltár Országos Levéltárának tudományos munkatársa. Fő kutatási területe a Muraköz és a Mura mente helytörténete, emellett a 20. század egyházi kapcsolataiban meglévő etnikai konfliktusok sem kerülik el a figyelmét. Az egyik dolgozatának a Magyarságkép a Muraközben 1945 után címet adta, annak tükrében, hogy előtte évtizedekig erőltetett magyarosítás folyt odaát… A fiatal, egerszegi születésű kutató részt vett a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által megrendezett „Magyar Gulág 2020” című országos emlékév és kiállítás összeállításában. Ennek égisze alatt családi érintettsége nyomán – mivel a felmenőit is 1950-ben a Hortobágyra kitelepítették – több interjút készített a Rákosi-korszakban kényszermunka-, illetve internálótáborokba hurcolt személyekkel, főként a délnyugat-zalai régióban.

Az MTA-ELKH Lendület Munkaformák kutatócsoport keretében pedig a Mura menti települések lakóinak munkavállalással, ingázással, valamint a második gazdasággal kapcsolatos gyakorlatára keresett válaszokat. Abból indult ki, hogy a délnyugat-zalai horvát falvak lakói már a 19. század végétől, de még inkább 20. század elejétől anyagi javaikat jórészt ingázással (summásmunkával) biztosították. A kétlakiság a Kádár-korszakban is számottevő volt, aminek egyik következménye lett az elvándorlás magas mértéke.

Mura mente múltjának feltérképezése meglehetősen hiányos, hisz dr. Kerecsényi Edit térségről szóló, a nyolcvanas évek elején megjelent monográfiáján kívül más, átfogó munka nemigen látott napvilágot eddig. A mai kutatót az asszimiláció kényes kérdése is foglalkoztatja, amely nagy méreteket öltött az államszocializmus időszakában, amikor a határsáv is nehezítette a Mura mentiek közeledését az anyanemzethez. A fiatal történész a megyeszékhelyi levéltárnak is gyakori látogatója, de tanulmányúton járt már Zágrábban a Horvát Állami- és Érseki Levéltárban, illetve Stridóváron is. A nyelvi nehézségek leküzdésére folyamatosan tanul horvátul. Az idén nyáron sorra látogatta a Mura menti településeket, ahol interjúkat készített a térség prominens személyiségeivel, feltérképezve a helyi társadalmi, gazdasági viszonyok újabb szegmenseit. E beszélgetésekből nyilván újabb dolgozat születik majd, amelynek munkacíme: Munkavállalás, ingázás és második gazdaság a Mura mentén élők életében 1945 és 1995 között.