Zalai nemesek középkori királyaink szolgálatában

A magyar történeti kutatás a Szent István megkoronázásától (1000) a mohácsi csatáig (1526) tartó időszakot nevezi középkornak. Az egész korszakra jellemző a király szuverén, gyakorlatilag korlátlan hatalma, amit azonban árnyalt a mindenkori királyi tanács, amely az országos és az udvari méltóságokból állt. Ezek a méltóságok személyre szólóak voltak és nem hivatalok, a mai fogalmaink szerinti szaktudás a pénzügyeket kivéve nem volt szükséges a betöltésükhöz.  A középkorban az alattvalót hűség kötötte királyához. A nemesek kötelességből szolgálták uralkodójukat, aki ezt a szolgálatot jutalmazhatta birtokadomány, tisztség vagy kiváltság formájában. A továbbiakban azt tekintjük át, hogy kik voltak azok a „hűséges hívek” a késő-középkori Zala vármegyében, akikre uralkodóink már királlyá választásukkor támaszkodhattak, illetve akiket hűségük elismeréséért megjutalmazhattak.

A lista elején a nevezetes zalaiak között méltatlanul keveset emlegetett Türje nembéli Dénes (1228–1255) szerepel, IV. Béla király kedvelt embere, aki a muhi csata (1241) után segítette a király menekülését. Érdemeiért a Szlavónia hercege címet kapta, majd a király hűségéért több tisztséggel is jutalmazta, 1245-46-ban, majd 1248-ban megkapta a nádori méltóságot, ami a király helyettesét jelentette.

Zala egyik régi főúri családjának, a Kanizsaiakanak több tagját is láthattuk országos tisztségekben, László Hunyadi János hűséges híve volt, Mátyás király alatt erdélyi vajda, soproni, vasi és zalai főispán, majd lovászmesterként került 1464-ben a királyi udvarba. A család utolsó férfiági leszármazottja, akit szintén Lászlónak hívtak 1522-ben kincstartó volt. Mindenképpen érdemes megemlíteni a család egy hölgy tagját is, a majdan a mohácsi csata halottait eltemettető Dorottya a Jagellók udvarában köztiszteletnek örvendett, Jagelló Lajos, az utolsó középkori magyar király őt kérte fel 1521-ben, hogy fogadja menyasszonyát, Habsburg Máriát.

Az Alsólendvai Bánffyak már Károly Róbert király óta a megye nagybirtokosai közé számítottak. Miklós 1464 és 1466 között Mátyás király udvarában pohárnokmester volt, utána pedig pozsonyi ispán, a legelőkelőbb főurak egyike. A király bizalmasaként többször teljesített diplomáciai szolgálatot, 1476-ban tagja volt a Nápolyba menő, Aragóniai Beatrixot feleségül kérő küldöttségnek, jóllehet egy rosszmájú megjegyzésből azt is kiderült, hogy nem tudott a kor elvárásainak megfelelő szinten latinul. Néhány évvel később az uralkodó, máig tisztázatlan okból (egy vélemény szerint nőügy állt a háttérben) addig kedvelt hívét börtönbe csukatta, igaz, később megbocsátott neki. Miklós egyik fia, János pedig pohárnokmester volt 1516-tól a Jagelló királyi udvarban. A mohácsi csata után pedig az egyik király, Szapolyai János nádora lett 1530-ban ezt a tisztségét haláláig, 1534-ig viselte.

A vármegye jelentős birtokokkal és több várral rendelkező nagy nemesi családja, Keszthely környékének urai, a Gersei Pethők mindig súrolták azt a határt, amivel az arisztokráciába lehetett kerülni. Pethő Miklós 1461-ben pohárnokmesteri tisztséget viselt Mátyás udvarában és a király kedvelt híveként gyakran tartózkodott Budán, ahol még egy kis kőházat is tudott venni. János nevű rokonát az 1505. évi országgyűlésen királyi udvarmesterként említették a bárók között, majd 1507 és 1516 között Jagelló Ulászló gyermekeinek, Lajosnak és Annának a nevelője volt. A király 1507-ben címeradománnyal jutalmazta meg hűséges hívét.

Mátyás király pénzügyi reformjainak megalkotója és kivitelezője, Ernuszt János ugyan csak élete utolsó éveiben lett zalai, de mindenképpen megérdemli, hogy itt megemlékezzünk róla. A bécsi zsidó, majd Budán kikeresztelkedő kereskedőről pontosan nem ismert, hogy mikor került a királyi udvarba, de 1466-tól körmöci kamaraispánként felügyelte a pénzverést, majd haláláig, 1476-ig kincstartó volt, a királyi kincstár jövedelmeinek a kezelője. Szolgálatai jutalmául kapta meg a csáktornyai váruradalmat, ahonnan nemesi előnevét is elnyerte.

Egervári Lászlóval sem bánt túlzottan kegyesen a történelmi emlékezet. A Mátyás király kegye folytán a köznemességből katonai érdemei miatt az arisztokráciába emelkedett hadvezér 1476 és 1493 között horvát-szlavón-dalmát bánként védte a Délvidéket a töröktől. Országos tisztséget már Mátyás halála után kapott, haláláig a Jagellók udvarában volt tárnokmester, ami ebben a korban a királyi jövedelmek közé számító városok feletti bíráskodás főbíráját jelentette. 

Mátyás emelte ki a köznemesek sorából birtokadományokkal a Csébi Pogány családot is. Péter 1500-ban a királyi udvar udvarmestere volt, Zsigmond nevű rokona pedig királyi zászlótartó, máramarosi sókamaraispán és a királyi tábla ülnöke. Az ő élete Mohács mezején fejeződött be a király szolgálatában.

A köznemesi eredetű Ákosházi Sárkány família leghíresebb tagja, Ambrus az 500 évvel ezelőtt is működő rokoni kapcsolatok miatt Pogány Péter utódjaként jutott a pozsonyi ispáni székbe 1501-ben, majd Miksa király 1510. évi címeradományával a bárók közé. Kivételes karrierjének végső állomása az ország harmadik méltósága volt, 1525-ben országbírói tisztséget viselt. Ő is a mohácsi csatában esett el.

A Jagelló királyok kora (1490 – 1526) a hazai köznemesség felemelkedésének a kora is volt. 1498-ban törvény rendelte el, hogy a magyar királyi tanácsba köznemesi ülnököket is lehet választani. A korszak 54 név szerint ismert köznemesi ülnöke közül hat volt zalai. 

A Hunyadiak és a Jagellók korának fontos zalai szereplői Mohács után eltűntek a közéletből és a Habsburg királyok környezetéből. Ekkor indult azoknak a karrierje, akik a Mohács utáni évtizedekben udvari és országos méltóságokat betöltve az ország sorsának irányításában is részt vettek. Közülük a legfontosabb a zalai nemesasszony, Szenterzsébeti Terjék Orsolya és Nádasdy Ferenc, vasi alispán fia, Tamás volt, aki pályafutását Jagelló Lajos udvarában királyi titkárként kezdte, majd az ország második méltóságának viselésével fejezte be, haláláig, 1562-ig a Magyar Királyság nádora volt.