Százezrek életét törte ketté a kegyetlen ’56-os megtorlás

Beszédében emlékeztetett: 1956. november 4-én hajnalban lánctalpasok dübörgésére ébredt a főváros és az ország: „a szovjet hadsereg lerohanta hazánkat, hogy leverje a demokratikus forradalmat, és vérbe fojtsa függetlenségi törekvéseinket”. Varga Sz. Gábor felidézte, az ország számos pontján súlyos harcok bontakoztak ki, a megszállókkal vívott egyenlőtlen küzdelem pedig óriási véráldozattal járt, amit tovább tetézett, „hogy a szovjet fegyverek árnyékában kiépülő Kádár-rendszer brutális megtorlásba kezdett”, s ezzel megkezdődött a magyar történelem újabb, szenvedéssel teli vészkorszaka.

A megemlékezés szónoka arról is beszélt, a kilátástalan helyzet ellenére a fővárosi és vidéki felkelők elszántan küzdöttek tovább, így az idegen megszállóknak csak november 12-ére sikerült megtörni a fegyveres ellenállást, ám a forradalmi bizottságok és munkástanácsok még hetekig, hónapokig „ragaszkodtak a demokrácia és a nemzeti önrendelkezés eszméjéhez, s munkabeszüntetéssel, néma tüntetéssel, rendszerellenes falfirkákkal, illegálisan terjesztett újságokkal és röpiratokkal dacoltak a szovjet megszállókkal és Kádár János bábkormányával szemben”.

– Legitimáció hiányában Kádár a jól bevált bolsevik receptet követve terrorhadjáratot indított az ellenállás letörésére – idézte fel Varga Sz. Gábor. – A statisztikai hivatal korabeli adatai szerint a forradalom és szabadságharc idején országszerte 2700-an haltak meg. Az 1956 decembere és 57 januárja között vezényelt sortüzekben legalább 80-an vesztették életüket. A 61-ig tartó megtorlás során pedig 229 embert ítéltek halálra, 860-at hurcoltak el a Szovjetunióba s 25 ezer honfitársunkat börtönöztek be. A forradalom alatt és után 200 ezren kényszerültek elhagyni az országot, s százezrek viseltek valamilyen joghátrányt az elkövetkező évtizedekben pusztán azért, mert ők vagy szüleik ki mertek állni a szabadság ügye mellett.

A direktor azt mondta, a kegyetlen megtorlás tudatos feledtetéssel párosult: „a múltat végképp eltörölni gondolat jegyében tilos volt emlékezni a forradalomra, amelyre a párt a fasiszta, illetve kapitalista földesúri ellenforradalom bélyegét sütötte. Ehhez a hazugsághoz illeszkedve a forradalmárokat nem politikai tevékenységért, hanem köztörvényes bűnözőként ítélték el azért, hogy ne lehessen rájuk hősként, mártírként emlékezni”.

Varga Sz. Gábor kijelentette, a nemzet azonban nem feledte a hősök helytállását, és amikor 1989-ben ismét a sarkára állhatott, újratemette mártírjait, a november 4-i gyásznappal pedig ismét beemelte a köztudatba a forradalom és szabadságharc, valamint az azt követő megtorlások hőseinek és áldozatainak emlékezetét.

„Ők a behódolás visszautasításával, a börtönbüntetés elszenvedésével, vagy akár életük feláldozásával olyan igazságot hirdettek, amelynek ereje hosszabb távon erősebbnek és maradandóbbnak bizonyult az árulók és a megszállók kétes győzelménél” – szögezte le a megemlékezés szónoka, akinek emlékező szavai után a résztvevők koszorúkat és mécseseket helyeztek el a Szent Miklós temetőben álló, ’56-os mementónál.