Az iskolai szóbeli bántalmazásról zalaegerszegi pedagógusoknak

Nemrégiben a felnőttek közötti szóbeli bántalmazásról hallhattunk a zalaegerszegi származású  szakembertől, hasonlóan érdekfeszítő alkalomnak ígérkezett az iskolai verbális agressziót taglaló találkozó, amelyen szintén a Család, Esélyteremtő és Önkéntes Ház Zala megyei szervezete s vezetője, Bognárné Bengő Hajnalka jóvoltából vehettek részt a pedagógusok és az érdeklődők a Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtárban.

A téma fontosságát jelezte a telt ház, de a laikus is jól el tudja képzelni, milyen diák-diák, illetve csoporthelyzetekkel találkoznak a tanárok az iskolában, amelyeket már bizonyára nem lehet a hajdani fegyelmezési eszközökkel kezelni. A gyerekek képesek kegyetlenek lenni egymáshoz, erről egyfelől saját gyerekkori emlékek üzennek. Az iskolában a tanárok miatt elszenvedett traumák is egész életen át kísérhetnek bárkit. (Legutóbbi hazai rémisztő esetek közt tartjuk nyilván a zaklatás elviselhetetlensége miatt vonat elé ugró kislány és a budapesti gimnáziumban a társára késsel támadó fiú esetét, noha az utóbbi kapcsán mentális betegségről is szólnak a hírek.)

Dr. Rosta Andrea indításként, az előadó és hallgatósága közti kapcsolódást elősegítve, utóbbiból hozott egyet a saját csomagjából. Mivel történetének szerencsére van őt támogató felnőtt szereplője, a dolgok jó fordulatot vettek, hiszen egyetemi tanár, szakterületének elismert tekintélye lett abból a kislányból, akinek képességeiben olyan határozottan kételkedtek. Nem mindenki ilyen szerencsés.

A gyerek kárára történő tanár-diák közti verbális bántalmazás nagyon érzékeny terület, talán emiatt, azaz a hallgatóság iránti tapintatból került az előadás fókuszába a diák-diák közti konfliktus.

Dr. Rosta Andrea szerint az iskolában előforduló, az iskolai szereplők közti verbális agresszió mögött a hatalomra, elnyomásra való törekvés húzódik meg. A szóbeli erőszak az enyhébb ugratástól a nyilvános csúfoláson, minősítésen, gúnyolódáson, fenyegetésen át a stigmatizálásig, a durva ordítozásig terjed. (Egészen a bűncselekményig is elmehet a skála.) A szociológus felolvasott néhányat azok közül a cédulák közül, melyeket a zalai iskolákban kaptak, s amelyekre a gyerekek az általuk elszenvedett bántó szavakat írták. A bántalmazótól kapott lesajnálást hajlamosak vagyunk kevésbé súlyosnak kezelni („nem kell letüdőzni"), holott a verbális agresszió minősített esetei, amelyek hatékonyan ássák alá akár végleg az önbizalmat.

Dr. Rosta Andrea a motivációk és a megoldások azonosíthatósága érdekében összegezte az elkövetők, az áldozatok és a szemlélők típusokba rendezhető változatait.

Az elkövetők a működésük módja szerint lehetnek rangsorképző agresszorok, reaktív elkövetők és kötekedők. Az első 11-22 éves korban a serdülőkori csoportban szeretne jobb státuszt elérni, nem az a célja, hogy fájdalmat okozzon, csak előre szeretne kerülni, ezért szólja le a nálánál gyengébbnek érzett társait, így a közvetlen környezet szemében  előrébb rangsorolódik ő maga. A teljesítmény szerinti  rangsort szeretné befolyásolni, nehezen dolgozza fel a kudarcot.  Mások hibáját felerősíti.  Milyen legyen a tanári magatartás? Hozza helyzetbe a gyengébbeket, adjon pozitív megerősítést számukra.

A reaktív elkövetők beilleszkedési zavarokkal küzdenek, mondja Rosta Andrea, antiszociálisak, impulzívak, ingerlékenyek, kevés empátiával rendelkeznek, szemben állnak a tekintéllyel, úgy érzik, a többiek rosszak, nem ők, azonnal reagálnak (innen az elnevezés). A szakirodalom rossz tulajdonítási hibának nevezi ezt a jelenséget, amikor az ember mindenkit hibáztat, csak magát nem, vélt vagy valós sérelmeit torolja meg, örökké bűnbakot keres. Gyanakvó, mogorva, a tanárok sem szeretik. Felnőttkori története a bűnelkövetésig és annak következményéig vezethet.

A kötekedő megérzi a gyengeséget, közülük választja áldozatait, célja a hatalom, mások fájdalmát élvezi. Fellépése, lazasága, véleményvezérsége követőkre talál, népszerű, rajongóival aztán együtt terrorizálják társaikat.  Rossz hír, hogy sokszor a pedagógusok is kedvelik őket, mert lezserek, jópofák, az osztály bohócai, jó hír, hogy 16-17 éves korig népszerűek, áldozatuk és környezetük addigra kiforrottabb véleményt képes alkotni róluk.

Az áldozatok is tipizálhatók.

A passzív, a kiszolgáltatott alacsony önbizalommal, de fejlett önhibáztatással rendelkező gyerekek befelé fordulóak, esetleg egyszülős családból jönnek, alulmaradnak a rangsorépítéskor, nem szívesek vesznek részt közös dolgokban. A görnyedt váll eleve felkelti a bántalmazó harci kedvét. A provokatív kötözködő mindig másképp viselkedik, mint ahogy társai várnák, kilóg, gyakran lesz belőle reaktív agresszor. A fenyegető áldozat valamit tud az agresszorról, ezzel válik célponttá. Akadnak a „csak” sokféle okból mások: nemzetiség, bőrszín, teljesítmény, siker, sikertelenség, nemi identitás.

Ellenszer lehet, ha az osztályt sikerül mielőbb egymással szolidarizáló csoporttá forrasztani, ennek érdekében csapatépítő együttlétek, az asszertív kommunikációt erősítő impulzuskontrollt gyakorló közös programok, drámapedagógiai foglalkozások rendezendők, illetve a kortárs mediátorok bevonása is jó megoldás. Az első lépés persze a pontos felmérés, súlyosabb következmények esetén pedig az iskolapszichológus bevonása, az áldozatvédelem, a traumafeldogozás alkalmazása.

Dr. Rosta Andrea felhívta a figyelmet a szemlélőkre is. A passzivitás, a kívülállás nem segít, pedig az agresszorok is rászorulhatnak, ahogy az ok és célrendszerük mutatja. A szemlélő, akár kortárs, akár felnőtt fellépése megerősíthet, hogy a verbális agresszorok ellen van védelem, van orvosság, van megoldás.