Múltidézés

2022.10.09. 06:50

Osztrák sörmunkások seftelései Nagykanizsán

A második világháború után csaknem egy évtizedre tetszhalott állapotba került Nagykanizsán a sörgyár, mivel csak az 1950-es évek közepén született központi döntés arról, hogy a városban újraindítják az üzemet.

Dr. Káli Csaba

Sörszállító gépkocsik a gyár udvarán 1962 novemberében

Forrás: Thúry György Múzeum, Nagykanizsa

A korabeli propaganda nem dicsekedett el azzal, hogy gyűlölt kapitalistákat, nevezetesen osztrák szakembereket is felkértek a munkára, ami a helyi államvédelemnek is újabb kihívást jelentett. 

Ekkoriban, 1953-tól formailag már nem létezett külön szervként az Államvédelmi Hatóság, annak embereit betagozták a Belügyminisztérium Zala Megyei Főosztálya nevű alakulatba, amely magában foglalta a rendőrséget és az államvédelmet is. A megyei főosztálynak a járásokban kihelyezett osztályai működtek, amelyek a terepen végezték a felderítési és elhárítási munkát, foglalkoztatták az ügynököket. A kanizsai sörgyári építkezésen két tucatnál is több osztrák mérnök, technikus és szakmunkás dolgozott 1955–56-ban, akik a megelőző évben a pécsi sörgyárban már bizonyítottak. Az államvédelem helyi erőinek nem kis feladatot jelentett az osztrákok jelenléte, akikkel csínján kellett bánni, hiszen a tervfeladat sikeres befejezése nem kis mértékben rajtuk múlott. Az osztrák csapat vezetőire, legtöbbet mozgó embereire több ügynököt is ráállítottak, akik közül a „Hévízi” fedőnevű ügynök több száz oldalas munkadossziéja maradt ránk, amelyből képet kaphatunk a szocializmust építő kapitalisták és a helyi társadalom kapcsolatairól. „Hévízi” jól beszélt németül, így gond nélkül be tudott épülni az osztrákok közé, akik bizalmukba fogadták, és beavatták a gyorsan kialakuló „üzleti” kapcsolataikba is. Az államvédelmet gyakorlatilag minden érdekelte, az osztrákok minden lépéséről, megnyilvánulásáról tudni akartak. A vezető mérnököket priorálták, vagyis az előéletüket felderítették, és különösen arra voltak kíváncsiak, hogy kinél laknak, kikkel érintkeznek, mit csinálnak a munkaidőn kívül. 

A malátagyár építése a sörgyár területén az 1960-as évek első felében
Forrás: Thúry György Múzeum, Nagykanizsa

A felderítő munka nem indult könnyen, eleinte még a pontos nevek megállapítása is gondot okozott. Az ügynök kézzel írt jelentéséből még az egyszerűbb, pláne a bonyolultabb neveknek a tartótisztje általi átgépelése is annyiféleképpen történt, ahányszor annak az nekiveselkedett. Az ügynök néha németül idézte kézírásos jelentésében az osztrákokat, például: „Wir werden noch sprechen darüber” (Beszélünk még erről), amit az elhárítótiszt elolvasni sem tudott, csak annyit írt az átgépelt szövegébe: „németül írva”. Az osztrákok közül sokan felismerték a szocialista hiánygazdaságban rejlő üzleti lehetőségeket, így szakmányban folyt a csempészés, valamint az orgazdaság. Idővel komoly elosztóhálózattá fejlődött a rendszer, amelybe a kockázatok ellenére a helyi lakosok közül sokan beszálltak, megtapasztalva a könnyű profitszerzés lehetőségét. Az osztrákok egyre komolyabb rendelésállományokat vettek fel, ami minden kurrensebb árucikkre kiterjedt. A legnagyobb ázsiója a nejlonharisnyának és más ruházati terméknek, valamint a borotvapengének volt, amelyeket jól lehetett rejteni, csempészni. De ezek mellett töltőtollat, öngyújtót, kar­órát, gyógyszert, könyveket, újságokat is hoztak, és leveleket is kézbesítettek. Az elosztóhálózat csúcsán az osztrákok szállásadói álltak, valamint a vendéglősök, hiszen mondani sem kell, hogy a „vendégmunkások” jól el voltak látva pénzzel, ami jelentősen fellendítette a helyi vendéglők, cukrászdák forgalmát, így a kanizsai „éjszakában” dolgozók duplán is jól jártak, hiszen a busás fogyasztás után járó borravaló mellett a vendéglátósok az osztrákok bizalmába férkőzve azok „dílerei” lehettek. A csempészés és elosztás nagyságrendjét mutatja, hogy egy ízben az ügynöknek is felajánlotta az egyik magyar elosztó, hogy továbbértékesítésre elad neki száz nejlonharisnyát és tíz csomag borotvapengét. A vásárlók között néha vezető beosztású káderek, katonatisztek és más, a felszínen a rendszer megbízható embereinek számítók is feltűntek. Az egyik osztrák munkás tízezer forintot – akkoriban egy magyar szakmunkás nagyjából egyévi fizetése – vett át a legkülönbözőbb megrendelések után, egy egyszerűbb öngyújtó például 20 Ft-ot kóstált. Egy ízben az egyik vendéglátóhelyre az egyik osztrák behozott egy „világvevő”, hordozható rádiót, amelyet 2400 Ft-ért kínált. Erre a magyar elhárítás különösen érzékenyen reagált, az ügynök jelentését vevő tartótiszt meg akarta vizsgáltatni a rádiót, hogy az nem használható-e adóvevőként.

Forrás: Thúry György Múzeum, Nagykanizsa

 A magyar államvédelem meglehetős technikai tájékozatlanságát illusztrálta az az eset, amikor „Hévízi” ügynököt arra utasították, hogy hozasson az osztrákokkal egy miniatűr televíziót. Ezen a felkért osztrák szakember is elcsodálkozott, mondván, ilyenről nem tud, de ha talál ilyet Bécsben, akkor hozni fog. „Hévízi” – aki szintén hadilábon állhatott a legújabb technikai vívmány terén – el is dicsekedett a jelentésében: „számomra egy kis kazettájú televíziós készüléket fog hozni”. Az árucsempészés és -terítés mellett más társadalmi szektorban is épültek a kapcsolatok. Több kanizsai lány is felismerte a vasfüggöny mögüli kitörés lehetőségét az osztrákokban. Az ügynök két olyan esetet is jelentett, amikor fiatal helyi lányokat jegyeztek el az osztrákok, de ebben a szegmensben az állambiztonság is felismerhette a saját lehetőségeit. Nem derül ki pontosan a dokumentumokból a motiváció és a folyamat, de az egyik lány a jelentések szerint az államvédelem beszervezettje volt, míg a másikat éppen beszervezés céljából „tanulmányozták” az államvédelmisek. Nem világos, hogy esetleg az államvédelem keze is benne volt-e az eljegyzéshez vezető út egyengetésében, vagy csak az alkalmon kaptak, és a magyar titkosszolgálat így akart szert tenni egy külföldre telepíthető ügynökre. 

Forrás: Thúry György Múzeum, Nagykanizsa

Mivel az osztrákok a kisebb betegségeikkel nem mentek haza, azokat itteni orvosokkal kezeltették, illegális magánpraxis keretében. Egy alkalommal az ügynök jelentése szerint az egyik osztrák 800 Ft-ot fizetett egy kanizsai orvosnak, amiből az orvos 200 Ft-ot a beteget hozzá küldőnek juttatott. Az egyik vezető mérnök a hónapok múltán annyira összebarátkozott egy magyar családdal, hogy bérma-keresztapaságot is vállalt náluk, gazdagon megajándékozva újdonsült bérmakeresztfiát (öltöny, karóra). A mérnökökre különösen figyelt az államvédelem, esetükben a magyar politikai rendszerrel kapcsolatos nézeteik iránt is kiemelt érdeklődést mutattak. A fenti vezető mérnök nem is rejtette véka alá a nézeteit, például teljesen elhibázottnak mondta a magyarországi munkaversenyek jellegét, ugyanis abban kódolva látta a rossz, hanyag, selejtes munkát, ami állandó konfliktust szült közte és a magyar mérnökök között, akik a határidőt, a gyorsaságot tartották szem előtt, míg osztrák társuk elsősorban a minőséget. „Hévízi” ügynök jelentése szerint az építkezés befejezési időpontját firtató kérdésére az osztrák főmérnök kijelentette, a „legjobb akarattal” sem fogják befejezni határidőre, egyébként is minél tovább tart, az nekik annál jobb, mivel jól érzik itt magukat. 

Mint azt említettem, a magyar államvédelem meglehetősen csínján bánt az osztrák szakemberekkel, így például fel sem merült, hogy beavatkozzanak a csempészésbe, és felszámolják a terítési láncokat. A sörgyár végül 1956 májusára készült el, és pár hónappal később már beindult az üzemszerű termelés is. Az 1960-as évek első felében a malátagyár építésénél szintén külföldi, nyugatnémet mérnököket és szakmunkásokat alkalmaztak, ami akkoriban már nyilvánosságot is kapott, de vélhetően a magyar állambiztonság akkor sem tétlenkedett… 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában